Genki Kawamura: Ha a macskák eltűnnének a világból

Ha ez a könyv eltűnne a világból... Nos megmondom őszintén, semmivel sem lennénk szegényebbek. Mindig bedőlök a macskás köteteknek; tavaly év elején A macskavendégben csalódtam (bár közel nem ekkorát), idénre pedig Kawamura kisregénye jutott osztályrészül.
Az első meglepetés egyébként az volt, hogy milyen rövidke, puhaborítású kis "füzet" ez. A 21. Század Kiadó Kult könyveihez hasonló formátumra és hosszra számítottam először.

A történet dióhéjban annyi, hogy a narrátorról kiderül, agydaganata van, és nagyon kevés van hátra az életéből. Megjelenik neki az ördög, aki szakasztott mása, és üzletet ajánl: minden alkalommal, ha eltüntet valamit a világból, egy nappal meghosszabbodik az élete. Azonban nem lehet olyan jelentéktelen dolgokat kérni, mint a penészfoltok a falon, vagy a por a polc tetején... Igazából az ördög dönt, és így kerül sorra pl. a mobiltelefon, vagy a film. Az egyes fejezetekben azt veszik aztán sorra, milyen is a világ az eltüntetett dolgok nélkül.
A narrátornak van egy macskája, Káposzta, és az ő, illetve az összes macska eltüntetése is szóba kerül. Felrémlik egy korábbi macska, Saláta is, akit a narrátor édesanyja nagyon szeretett, aztán különféle családi emlékek, konfliktusok derengenek fel, és egy régi szerelem, aminek vége szakadt.

Nem is hangzik elsőre olyan rosszul, igaz? Némi filozofálgatás, bölcsességek, egy kis japán kultúra... Mégis mindenhol elrontódik. Hol a hangulat csúszik félre, hol a párbeszéd, hol a stílus, a nevek, a szavak, a történések. Hol gejl, hol komolykodó, és folyamatosan mindenkinek folyik és ömlik benne a könnye, miközben az olvasó csak leshet maga elé, a meghatódottság, megrendültség legkisebb jele nélkül.
A főszereplő élete üres és értelmetlen, ezenfelül még unalmas is, következésképp a hosszabbítgatásának sincs semmi értelme, és ő maga sem tesz sok értelmes dolgot a nyert napokkal - jó, talán a végén egy valamit, de az túlságosan nyitva van hagyva. Ő maga pedig buta és kellemetlen alak, én nem éreztem iránta részvétet, vagy szánalmat.
Az ördög alakja a ráaggatott Aloha névvel és hawaii ingekkel egyszerűen nevetséges. Stílusa bárgyú.

Ezek tényleg valódi párbeszédek a könyvből, csak hogy ti is szenvedjetek kicsit:

"– Hááát… kicsoda maga?
– Mit gondol, ki vagyok?
– Jééé… a Halálisten?
– Sajnálom!
– Sajnálja?
– Én az ördög vagyok!
– Az ördög?
– Igen, az ördög! – mondta, miközben (meglehetősen
könnyedén) előlépett."

"– Mit csináltál?
– Á, nem érdekes, minden oké. Akkor kérlek, halj meg!
– Nem kell mondanod. Mindjárt meghalok.
Kitör belőlem a nevetés. Erre Aloha is nevetni kezd."

Sokkal többet vártam a könyvtől, és messze nem ezt a végtelenül primitív stílust. Volt, hogy teljesen értelmezhetetlen dialógusok zajlottak, kohézió nélkül. Ez, gyanítom, részben a borzalmas fordítás számlájára írható... Vihar Judit a fordító..., nos inkább nem részletezem, mit gondolok, de nem tudom hogy lehetett elfogadni a munkáját?! Felkiáltójelek, betűk hozzáadása a szó végéhez, hogy valaminek nyomatékot adjunk, komolyan? (pl.: Miiii? Hááát... Húú!) Angol szavakat is benne hagyott néha a szövegben, ami abszolút nem volt indokolt.

Néhány fontos gondolat van persze a könyvben, de egyébként nekem túl művi, modoros, erőltetett. 

A két mondat, amit szájhúzogatás nélkül jelöltem benne jónak: 

"Miért van az, hogy az emberek olyasmit várnak el másoktól, amikre maguk sem képesek? "

"Minél jobban hajszolod azokat a dolgokat, amelyek éppen előtted állnak, annál inkább elveszíted a valóban fontos dolgokra szánt idődet."

De sajnos az elgondolkodtató dolgokon kívül kifejezetten káros gondolatok is helyet kapnak. Ezért például nagyon utáltam: 

"Ha egy szép napon egyedül vagy és valami szomorúság ér, akkor vágj egy erőltetett mosolyt és hunyd be a szemed. És ezt megteheted, ahányszor csak akarod!"

És ez volt benne "varázslatnak" aposztrofálva... Hogy ha bajod van, akkor is kurvára mosolyogjál! :D Szerintem nem jó, nagyon nem jó, ha az ilyenek felett csak úgy elsiklunk, és kikiáltjuk bölcsnek a könyvet. Senkit nem zavart ez az elcseszett gondolkodásmód? 

A történet fő tételmondata, ami a borítón is szerepel, pedig ez volt: 

"-Ahhoz, hogy valamit kapj, valami mást el kell veszítened."

Erre építeni egy sztorit? És hovatovább azzal alátámasztani, hogy amikor macskája lett az anyjának, akkor elveszítette a macskaszőr allergiát egyszercsak? :D :D Sírva röhögök, miközben valószínűleg a távolba révedve kéne ízlelgetnem ezt a felvetést. :"D Ilyen ostoba, spiri-ezo álbölcselet marhaságot nekem semmilyen körülmények közt nem vesz be a gyomrom. De aki szerint az univerzum, a karma, vagy a feng shui majd szépen mindent kiegyenlítenek a mérlegen, az biztos elalélt gyönyörűségében, hogy hát igen, ha valamit kapunk, valami mást elveszítünk érte... Milyen rohadtul mély. Csak lényeges lenne ezt valahogy normálisan értelmezni, és megfogalmazni, valamint jó stílusban előadni az értelmezést (pl. sokszor valamit fel kell áldoznunk, hogy eljussunk valahova, vagy kiteljesedjünk valamiben, esetleg), nem erőltetett, vagy semmitmondó képekkel, mert akkor talán még a magamfajta realisták is bekajálnák. 

Macskás japán könyv? Többet nem dőlök be! 

Nem címkéztem paprikásnak a posztot, de lehet, hogy mégis az lett? 

10/3,5