Guernsey-re utaztam, krumplihéjpitét enni!

Guernsey-re utaztam, a könyvlapokon keresztül. Hosszú idő után, és egy korábbi félbehagyást követően - amikor rossz passzban vettem kézbe a könyvet -, most végre elolvastam a könyves berkekben csakis kedves, dicsérő szavakkal illetett Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot.

A kötetet két szerző jegyzi: Mary Ann Shaffer és Annie Barrows. Utóbbi segédkezett a befejezésben nagynénjének, amikor az megbetegedett. 

Fülszöveg: "1946 januárjában a Londonban élő Juliet Ashton levelet kap egy ismeretlen férfitól a Csatorna-szigeteki Guernsey-ről. A levél írója elmeséli, miért alakították meg a második világháború alatt, a német megszállás idején a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot, és hogyan segítette a sziget lakóit abban, hogy átvészeljék a háborút. Így kezdődik a szívet melengető, varázslatos kisregény, melyben levélváltásokból, apránként rajzolódik ki előttünk a festői Guernsey-n élők humorral átszőtt, embert próbáló története."

A Krumplihéjpite Irodalmi Társaság egy igazi békebeli levélregény, ami a háborús viszontagságok emlékképeivel együtt is igazán bájos, szívmelengető történetet mutat be. A történelemből pont az ilyen érdekes részletek maradnak ki mindig, mint amik a levelezésben megjelentek: ahogy a csatorna-szigeteki emberek mesélnek a német megszállásról, a gyerekek evakuálásáról, a falat építő munkások éjjeli fosztogató expedícióiról a kertekben...

Dawsey és Juliet levelezése kezdetben azt hittem hasonló lesz a Levelek Skye szigetéről történetéhez, így aztán meglepődtem, amikor egyre többen csatlakoztak be a levélfolyamba, és írtak Julietnek a társaság tagjai közül. A kétségkívül szokatlan nevű irodalmi társaság megalakulásának furcsák voltak a körülményei, és részben emiatt tagjai is nagyon különbözőek - szabados kis könyvklubot alkotnak ők, amiben akad olyan is, aki egyre csak ugyanazt a könyvet olvassa, és semmi újat nem vesz kézbe.

A levelek és a kihagyott levelek dinamikája és sokfélesége pont el van találva, és rövid úton magával rántja az embert. A stílus szórakoztató, és végig nagyon hangulatos marad. Nem gondoltam, hogy ennyire változatos levelezést olvashatok majd. A guernsey-i emberek irományain kívül ugyanis Juliet és Skóciába élő barátnője, kiadója (Juliet ugyanis író), udvarlója között is vannak sürgöny- és levélváltások. Rengeteg a szereplő, de azért viszonylag hamar ki lehet igazodni, hogy ki kicsoda, és mindenkinek érdekes volt a sorsa, a mesélnivalója.
Azt hiszem talán ha választani kéne, Isola Pribby lenne a kedvencem közülük. Különc, bolondos, de csupaszív szereplő.

Hamar fény derült arra is, hogy mi az a krumplihéjpite, és hogy hol van Elizabeth, akinek a fejéből egy szorult helyzetben pattant ki az irodalmi társaság ötlete.
Barátságok, szerelmek története ez, egy varázslatos, vadregényes helyen, Guernsey-n.

Apróság, de a levélváltásoknál egyedül a dátumok zavaróak - de ez pl. a Skye-ban is zavart. Nem olyan nagy dolog, mégis furcsa, hogy hogy fordulhatnak meg a levelek 1-2 nap alatt akár? A Magyar Postának lenne mit tanulnia...

Nagyon kellemes olvasmány volt, szívmelengető, de egyben szívszorító is, ahol humoros könnyedségbe vannak ágyazva a háborús csapások. Néhol könnyeket csalt a szemembe, máskor kifejezetten kacagtató volt. Kedves, és nem erőltetett benne a szerelmi szál sem.
Igazi, könyvmolyoknak való kabátkönyv. :)

A könyvből Netflixes film is készült, és bár azt mondják nem olyan jó, mint a regény, azért meg fogom nézni, és beszámolok. :)

Fantastic Beasts and Where to Find Them - illusztrált kiadás

A Legendás Állatok és megfigyelésük először 2001-ben jelent meg aprócska, piros füzet formájában A kviddics évszázadaival együtt, mint Harry Potter "tankönyvei". A kötetek megvásárlásával a Comic Reliefet támogathattuk, és így van ez most is, az illusztrált kiadás esetében, csak kiegészülve Rowling alapítványával, a Lumosszal, ami hátrányos helyzetű gyerekeket, árvákat segít. 

Annak idején örömmel vettem meg ugyan ezeket a könyveket, amik tulajdonképpen Harry könyvtárának részei voltak, de őszintén szólva nem nyűgözött le egyik sem. A kviddics titkaiba beavató rész nekem túlságosan sport almanachnak érződött, a bestiárium pedig száraznak, tömörnek, lexikonszerűnek tűnt, és ezen bizony nem sokat segített az sem, hogy a magyar verzióban Tóth Tamás Boldizsár nem fordíthatta le azokat a lényeket magyarra, amik még nem szerepeltek. Most, ezzel a csodás, és nagyon különleges, Olivia Lomenech Gill által illusztrált kiadással nyert értelmet az egész kiadvány. Hiába olvastam korábban angolul és magyarul is, most mégis teljesen újnak hatott, és ebben a formában vált igazán élvezhetővé és teljessé. Illusztrált változatért kiáltott már az elejétől fogva, és remek művészt találtak hozzá. Nagyon örülök, hogy megvettem, és ezúttal igazán elmerülhettem vele a varázslények világában.

Íme egy kis képes ízelítő (saját képek):

 A sárkányos oldalak kifejezetten tetszettek, és van köztük egy kétfelé kihajtható is, a Ukrainian Ironbelly-ről. :) 

Demiguise

Lethifold, régies írással elmesélve.

Unikornis

Elképesztően fantáziadús és humoros a be-beszúrt anekdotákkal. Érdemes elidőzni Newt előszavánál és a bevezető oldalaknál is, mert a kitalált történelmi adatok is rengeteg vicces részletet tartogatnak.

A rajzok rendkívül sokfélék, változatos technikákkal készültek, és egytől egyig hangulatosak, jó rajtuk legeltetni a szemünket, és megtudni egy csomó érdekességet a lényekről.

Az egyik kedvenc oldalam, a baziliszkuszos.

Teljes szerelem lett ez a könyv: fanyar humor, varázslatos érdekességek és művészi ábrázolás elegye. Nekem nem hiányoztak a melléfirkálások, amik a piros kiadványban szerepeltek, szerintem ez a bestiárium annál sokkal méltóságteljesebb és értékesebb lett.

Newt figurája és a régebbi kiadások is pózoltak egyet.
A képek kattintásra megnőnek.

Igazi kincs! Csak ajánlani tudom minden Harry Potter és Legendás állatok rajongónak! És feltétlenül lessétek meg Heloise korábbi posztját is a könyvről, nagyon szuper képeket lőtt róla! :)

Érdekes szavak, kifejezések:

- unstinting: bőkezű, nagylelkű
- vole: mezei egér
- blight: ártalmas hatás, rontás
- ague: malária, váltóláz
- bulrush: sás, káka, gyékény

Könyvtárak - pro és kontra

Forrás.

A kis szeptemberi szünet után visszatértünk, és a Témázunk ehavi témája a Mit rejtenek a polcok? - könyvtárakról és könyvtárhasználatról elnevezésű téma lett.

A könyvtárak nekem teljesen összeforrnak az iskolával, talán mert főleg akkor voltam könyvtártag és könyvtárba járó, amikor még az iskolapadot koptattam. Gimnazista koromban fedeztem fel magamnak igazán a könyvkölcsönzést, és sorra olvastam az Agatha Christie-ket onnan. Nagymamámnak is mindig kerestem és szállítottam valami olvasnivalót. A könyvek kissé gyűrött, használt állapota nem nagyon zavart.

Szerettem ha néha a könyvtárban tartották az óránkat, mert más hangulatot adott a tanulásnak is. Kivétel ez alól egy általános iskolai emlékem, amikor úgy éreztem, átvágott a könyvtáros néni... Ki tudja már miért, és hogy, de a könyvtáros néni tartotta az órát, és az elején színes-szagos fantáziaképeket vetített elém a mondókájával, miszerint most időutazni fogunk, és visszamegyünk a kőkorba, és rajzolni fogunk a porba, ésatöbbi, és rettenetesen csalódott voltam, amikor azután egy kicsit se piszkálták fel a fantáziát a feladatok, amiket kaptunk. Pontosan már nem emlékszem, csak arra, ahogy gyűlölettel teli arckifejezéssel vizslatom Marika néni pengevékony száját és bodri haját. 

A könyvtárban való irányított keresgélést sose szerettem, szerintem nem volt mókás erről tanulni, én csak a saját szakállamra való böngészés szerelmese voltam. 

Marika néni után aztán a gimis könyvtár, ahogy emlegettem, jobb volt, de elég kicsi volt az állománya. Később a városi nagy könyvtárba jártam, és az egyetemi könyvtárba. Utóbbiba persze inkább tanulni, de mivel tényleg csendben kellett maradni, annyira nem szerettük. Egyszer egy másik diák pörölt is velünk, hogy maradjunk már csendben, jujj. :D 

Plusz borzasztóan utáltam az egyetemi könyvtárban, hogy nem lehetett bevinni a táskát. Ez annyira életszerűtlen... Az meg még inkább, hogy az ember majd otthagyja a cuccát a nyitott fakkokban. 

A városiban legalább voltak rendes szekrények. De meg kell mondjam, ott is utáltam, hogy nem vihetem a cuccom. Korlátozva érzem magam sok mindenben: se inni, se enni, se beszélgetni, se táskát bevinni... Sokszor jobb a saját kis vackom ebből a szempontból.

Egy ideje nem vagyok beiratkozva könyvtárba, azon egyszerű oknál fogva, hogy annyira sok saját könyvem van, amiket el kéne olvasni, és sajnos annyit is szerzek be mindig, hogy nem nagyon szeretném tovább növelni a várólistámat olyan kötetekkel, amikbe random belebotlok és rákívánok. Ezzel felborítanám a mindenféle tervlistáimat is, amiket pedig egyre jobban tudok teljesítgetni. Persze másfelől, ha tudatosan tudnék hozzáállni a témához, talán kevesebb beszerzésem lenne egy könyvtárjeggyel a zsebemben, hiszen tesztelhetném a könyveket, tényleg kell-e ez nekem. 

Az megint más tészta, hogy tervezni sem úgy szoktam az olvasást, ahogy a könyvtárak működnek - most vigyem el és most olvassam el, és most vigyem vissza, hát igen... Nekem, akinek néha 12 évet is vár egy könyv a polcán az elolvasásra, és a kölcsönkönyvek többsége is kb. 2 évig suvad, mire tényleg kinyitom, elolvasom és visszaadom, nos hát, nem valók a határidők! :D 

Ezen ellenérveim ellenére, amiket most felsorakoztattam, nagyon szeretem a könyvtárakat, és szuper, hogy vannak. Jellegzetes és kellemes a hangulatuk, mindig öröm belépni, és elkezdeni böngészni. Olyanok, mintha hatalmas, ingyenes könyvesboltok lennének. 

Egyébként amikor a könyvespolcaim előtt ácsingóznak a barátok-rokonok, akkor mindig meg szoktam kérdezni tőlük, hogy van-e olvasójegyük. ;) Egy barátnőmmel poénból majdnem készítettünk is régebben saját olvasójegyet egymás könyvtárához, a kölcsönkért példányok vezetésére. :) 

Mindig vágyam volt egy jó kis könyvtárszoba, és amióta egy kis átalakítás után nagyobb lett a nappalink, és beszereztünk Ikeás Billy polcokat, egy kis könyvtáras sarka már lett a háznak. :) 

Forrás.

Magyarországon nem tudom melyik a legnagyobb, vagy legszebb könyvtár, de valószínűleg összehasonlíthatatlanok ezek a viszonyok a külföldi könyvtárpalotákkal. Elámulok, amikor képeket nézegetek róluk.

Forrás.

Amit volt szerencsém élőben is látni, az a tavalyi dublini utam során a Trinity College Long Roomja volt - nyilván nem a mai értelemben vett, használatban levő könyvtár, de egy varázslatos könyves hely, ahol érezni lehet a régi könyvek jelenlétét, és valami csodálatos az egész. Könnybe lábadt szemmel néztem a polcokat ott, és teljesen beleszerettem.

Trinity College, Long Room Forrás.

Ti voltatok már valami híres könyvtárban? Jártok könyvtárba, vagy sajátokat olvastok csak? Milyen érvek, ellenérvek szólnak a saját meglátásotok szerint a könyvtárazás mellett, vagy ellen?

A témához bátran lehet csatlakozni poszttal, vagy csak írjátok meg a véleményeteket kommentben. Ha posztoltok, szóljatok nekem, vagy bármely más témázónak, és belinkelünk titeket is!

A többiek könyvtáras posztjai: 

Dóri, Anett, Nikkincs, Czenema, Sister 

Utóvéd (később csatlakozók):

Nita, Avilda

Könyvdömping - gigaposzt új könyvekről

Az ősz mindig dömping az új megjelenések szempontjából, így fordulhat elő, hogy bár csak nemrég állítottam össze egy listát a mostanában megjelent/megjelenő könyvekből, mégis megint egy ilyen poszttal jelentkezem, amiben egy jó nagy halom új könyvet hoztam, hadd csábuljatok el ti is! :D

Forrás.

Újra a St. Oswaldban

Joanne Harris: Different Class - A St. Oswald fiúiskola

Amióta megjelent, azóta szerettem volna már elolvasni ezt a kötetet, de mindig megakadályozott az, hogy előbb újrázni szerettem volna a Gentlemen and Playerst. A két könyv tekinthető egymás folytatásának, de lazán kapcsolódnak. Közösek benne a tanári kar szereplői, és természetesen van pár utalás az előző részben történtekre. Érdemesebb sorrendben olvasni, de ha mégsem úgy alakulna, akkor is érhető és követhető azért.

A St. Oswald fiúiskolának van egy utánozhatatlan, "krétaporos" hangulata. Ez a Harris által, néhány jól elhelyezett szóval megteremtett atmoszféra, és Roy Straitley, az iskolából kirobbanthatatlan latin tanár a legjobb részei a könyvnek. A sztori az előző epizód utáni tanévben folytatódik, amikor is az iskola új igazgatót kap, és először lassan csepegtetve ugyan, de elindulnak a reformok, a "változás". Az előző évi botrány után szükség is van az iskola jó hírnevének visszaállítására, a haladásra, az új diákokat bevonzó fejlesztésekre. De mi lesz akkor a latinoktatással? Roy még csak az emailjeit sem tudja elolvasni, és a változás gondolata is borzongatja, hiszen minden jó volt úgy, ahogy volt...
Az adaptálódáson kívül az új igazgató személye is rendkívül irritálja, az ugyanis egy régi diákja, Johnny Harrington. Harrington személye kapcsán pedig feldereng egy régi-régi ügy, még 1981-ből, az egyik tanárral, Harry Clarke-kal, és három akkori tanulóval kapcsolatosan. Az események két szálon bontakoznak ki, a jelenben (2005) Roy Straitley mesél, a múltat pedig egy furcsa, egyoldalú levelezésként működő napló prezentálja, amiben egy akkori tanuló meséli el a furcsaságokat, amik az iskolában, és az iskola melletti clay pitsben (mi ez magyarul?) történtek. Az elhagyatott és veszélyes helyszín kedvelt terepe a csínytevéseknek. Amikor azonban mindez már nem csak ártatlan hóbort, hanem valami sokkal galádabbá válik, és a fiúk állatáldozatokat mutatnak be, aztán pedig gyerekek tűnnek el, akkor már semmi sem olyan vicces...

A történet talán egy picit nehézkesebb, nem elég gördülékeny a kibontakoztatása, mint az előző kötetben. Sajnos könnyebben kitalálható volt egy bizonyos része is, persze ennek ellenére nagyon élveztem, ahogy kiderültek a dolgok, és lehet számítani Harrisre, hogy az egyértelmű fordulatokon kívül tartogat még mást is a végére. Meg kell hagyni, méltó folytatása a Gentlemen and Playersnek, aminek nehéz a nyomába érni, és kihívás hozzá bármilyen folytatást írni.

Az olasz kiadás nagyon tetszik.

Botrányok, pletykák, naplók, levelek, új igazgató, és egy rejtélyes új takarító, Winter... A St. Oswaldban sosincs nyugalom, és valami mindig készülődik és forrong a mélyben. Ezúttal is veszélyes és fajsúlyos titkokra derül fény, és bár a múltban gyökerezik minden, a jelenre is komoly kihatása lesz. Valaki bosszút akar állni sérelmeiért... A mi jó Straitley-nk meg persze hogy ott van a dráma és a "nyomozás" sűrűjében az örökös igazságérzetével, és az iskola iránti elkötelezettségével. :) Meglepő volt, hogy kapott egy nem várt segítőt is maga mellé, akiről eddig azt hihettük mindig inkább Straitley ellen dolgozott.

A leghumorosabb részek a kerti törpés csínyek voltak, az állandó felbukkanásával, és a szóviccekkel.

Az állatos becenevek miatt egy picit a vége felé zavaros volt egy ponton, nehéz volt összerakni fejben a "ki kicsoda?" játékot. Hamar kitisztul, csak nehéz átállítani rá az agyad, ahogy a két szálon különféleképp referálnak mindenkire. 
Érdekes még a gonosz sorsa, és hogy vajon Harris miért szereti ezt a módszert választani a végjátékoknál...?

Erős érzelmek, viharos botrányok, bántalmazás és igazságtétel... Ez a Different Class; részletgazdag, okos, izgalmas, de lassan bontakozó olvasmány. Ha egy részét meg is fejted, biztos, hogy azon kívül is ér még meglepetés.


Vajon lesz még St. Oswaldos kötete Harrisnek? Ti elolvasnátok, ha lenne? Én biztosan. :) Nagyon örülnék például, ha a mellékszereplő lányzóról, Benedictáról szólna.

Julie Buxbaum: Tell Me Three Things

"There's nothing lonelier, than a hand on glass. Maybe because it's so rarely reciprocated."

Költői és melankolikus a Tell Me Three Things - magyarul Három dolgot mondj -, ugyanakkor nagyon mai, modern, tinis is. Elég ritkán nyúlok már young adult kötetek után, de néha mégis elfog a kísérletező szellem, főleg, ha több ismerősöm is jónak, olvasásra, sőt akár újraolvasásra is érdemesnek értékel valamit.

A Tell Me Three Things tényleg a ya-k jobbik oldaláról való, aranyos, néha egészen szívmelengető könyvecske.
A főszereplő lány Jessie Holmes, akinek meghalt az édesanyja. Ez önmagában is egy nehéz helyzet, de az élete tényleg fenekestől felfordul, amikor édesapja egy gyászolókat gyűjtő csoportban megismerkedik egy nővel, aki pedig a férjét vesztette el, és akit aztán szinte se szó, se beszéd feleségül is vesz. Jessie apja felszámolja addigi életüket, és elköltöznek a nőhöz. Jessie-nek nem sok beleszólása van a dologba. Persze ez nem gonosz mostoha történet, Rachel egyáltalán nem rosszfej, és nem akar keresztbe tenni Jessie-nek, a ház meg kész palota, és még személyzet is van.
Jessie mégis nagyon magányos, egyedül érzi magát, magára hagyatva, anya, és hirtelen szinte apa nélkül is, egy teljesen új környezetben, új iskolában. Hiányzik a legjobb barátnője, Scarlett, és úgy érzi senkivel nem fog tudni kapcsolatot kialakítani. Ekkor érkezik a semmiből egy email, "Valaki/Senki"-től (Somebody/Nobody), és a furcsa idegennel levelezni kezdenek. Bár Jessie eleinte bizalmatlan, hamar megtalálják a közös hangot, és az anonim jótevő hasznos tanácsokkal látja el a Wood Valley High diákjairól: kivel érdemes barátkozni, kit kerüljön.
Jessie hamarosan barátokra talál és egy kis részmunkaidős állása is lesz egy könyvesboltban. De vajon kicsoda S/N, akivel írásban annyira jól megértik egymást? Buktatók és félreértések sorozata után persze fény derül a könyv végén a személyére. :)

A hamisítatlan amerikai hangulat a 16 évesen saját kocsit vezető, klikkekbe tömörülő, egymást zrikáló tinikkel is megvolt persze, de szerencsére ezeken a kliséken túl tudott mást is adni a könyv. Gördülékeny volt, és pont jó helyen törte meg mindig egy-egy levél, vagy chatelés, sms-ezés a fejezeteket.
Néha viszont akadtak problémáim vele, amik főleg abból erednek, hogy nagyon kinőttem már ebből a miliőből, és az első szerelem cuki, de ugyanakkor kívülről unalmas lefolyásából is. Szerencsére voltak komolyabb kapaszkodók is, mint pl. az édesanya elvesztése, gyász, beilleszkedés, önzés, magány, baráti kapcsolatok kérdései.
Az utószóban kiderült az is, hogy részben a saját történetét írta meg a szerző, az édesanyja elvesztésével kapcsolatban, a szerelmi szálat pedig azért szőtte bele, hogy ne legyen minden olyan komor.

"Certain facts tend to render everything else irrelevant." 

Tetszett, mert eredeti hangja volt, és kellemes stílusa. Kedveltem a felsorakoztatott fiúszereplőket is benne, Liam, Theo, Caleb, Ethan, a maguk nemében mind elég normálisak voltak, na persze mindenki a saját kis batyujával együtt.
Az apával való kapcsolatot és a veszekedés feloldását kedveltem legkevésbé. Bejött megint az a fura papírforma, ami sokszor van a ya-kban, hogy a szülők irrelevánsak kb. Annyira oldalvonalra vannak téve, hogy a gyerekeikkel nem is találkoznak néha össze minden nap a munka meg a hodály ház miatt. Életszerűtlen. A konfliktus ami kialakult, és ahogy "helyrehozták", szerintem nagyon esetlen volt.

Érdekes, hogy elég jól összerakott könyv, mégis összességében kicsit "vázlatos" volt nekem, és hozza a műfaj kliséit. S/N viszi a hátán a történetet.

Érdekes szavak, kifejezések:

- FWIW: for what it's worth rövidítése
- kismet: sors, végzet. Ezt még az életben nem hallottam sehol! Ti ismeritek?

Urak és játékosok - újratöltve

Theodora felnyitotta a szemem nemrég, amikor megjegyezte, hogy én elég sokat olvasok újra, és ha belegondolok, igaza is van, de nagyrészt a kedvenc sorozataim kerültek mindig ismét a kezeim közé.

Idén az a különbség, hogy másfelé is nyitottam, és több régi kedvencet olvastam újra, hosszú idő után először. Joanne Harris Gentlemen and Players című regénye is ezek közé tartozik. 2014-ben forgattam először, és nagyon-nagyon kedveltem. Amikor megérkezett a folytatása, a Different Class (A St. Oswald fiúiskola), tudtam hogy fel kell frissítenem az élményt, mielőtt abba belevágok. Nem bántam meg, a mostani újrázás pont ugyanolyan jó volt, mint először megismerni Roy Straitley-t, John Snyde-ot, és a St. Oswald Gauloise-tól, krétaportól, titkoktól terhes levegőjét.

A Gentlemen and Players nehezen behatárolható műfaj. Nevezhetjük kriminek, de mégsem klasszikusan az; thriller, dráma, mystery elemek keverednek benne. Egy igazi kirakós játék. Okos, intelligens, csavaros regény, nagyon erős hangulatteremtéssel. Az első néhány mondata úgy berántott, hogy kései óra ide, vagy oda, alig tudtam letenni. Harris mindig is értett ahhoz, hogy egy-két szóval, egyetlen kezdőmondattal betaláljon, de ezt hajlamos vagyok elfelejteni. Kifejezetten örülök, hogy újra kézbe vettem ezt a kötetet tőle, és kedvet kaptam megint olvasni tőle. 

Bár az alapja megmaradt bennem a történetnek, a részletek teljesen kiestek. Leon, vagy Colin Knight szerepe, a múlt eseményeinek pontos láncolata, a kegyetlenségek, és az, hogy tulajdonképpen hogy is végződik az egész, mi a "tégla" sorsa, vagy épp Roy Straitley-é? Teljesen mindegy, hogy az ember tisztában van-e egy-egy fordulattal, csavarral ilyenkor, az újrafelfedezés annyi örömöt tartogat. Az ördög a részletekben rejlik... és ebben a tanévben a St. Oswaldban... 

Az iskolai környezet mindig hálás terep, sokszereplős rendszer, szabályokkal, szokásrenddel, ahol az addigiaktól eltérő dolgok könnyedén lehetnek végzetesen bomlasztóak. Az új kollégák érkezése alapvetően nem borzolná a kedélyeket, de van köztük valaki, aki egy régi sérelem miatt máig neheztel az iskolára, és bosszút forral... 

Imádtam Roy Straitley karakterét, de az összes fő- és mellékszereplő is kidolgozott volt, és érezni, a szerző mennyire jó emberismerő. 

A sakkfigurás megjelölések, párhuzamok ötletesek és igen kalandos az út a "matt"-ig, amikor minden darabka a helyére kerül, mégis egy kellemesen nyitott véget kapunk. 

Nagyon tetszik ez a holland borító, és címváltozat is. :)

Csak ajánlani tudom a Gentlemen and Playerst, olvasmányos és bravúros, miközben lebilincselően izgalmas is. Örülök, hogy eleget tettem az 5 évvel ezelőtti kis mellékes "note to self: valamikor újraolvasandó" megjegyzésemnek, megérte. :) 

Rögtön bele is kezdtem a lazán kapcsolódó folytatásba, a Different Class-ba. :) A közeljövőben várhatóan régi adósságomat, a Blueeyedboyt is elolvasom, és a Csokoládé-könyveket is újrázni szeretném, hogy folytathassam a történetet a 3-4. kötetekkel. ;) 

És ti, hogy álltok Joanne Harris-szel?