M.R. Carey: The Girl With All the Gifts

Szögezzünk le néhány dolgot. Nem szeretem a zombis könyveket. És nem szeretem az olyan zombis könyveket, amikben a zombi valamilyen módon képes a gondolkodásra - hiszen helló, agyhalott, és rohadó hús, nem ember már. :) 

Paradoxon az első állításra: az egyik kedvenc könyvem lett a World War Z, igen, jól gondolja, aki nem tudja biztosan: Z stands for Zombie. 

Paradoxon a második állításra: ebben a regényben vannak gondolkodó zombik... mégis tetszett. 

Egyszóval lassan kivághatom a kukába néhány elképzelésemet arról, hogy mit is szeretek olvasni. :)  (ami nem baj persze)

A The Girl With All the Gifts egy poszt-apokaliptikus regény, ahol 20 évvel azután csöppenünk a Földre, hogy az, és az emberiség mint olyan lement a süllyesztőn. Egy laboratóriumként is funkcionáló katonai bázison vagyunk, túlélőkkel, orvosokkal, tanárokkal és... gyerekekkel. Gyerekekkel, akiket minden nap leszíjaznak, tolókocsiba tesznek és betolják őket az osztályterembe, hogy aztán zenghessék: Jó reggelt, Miss Justineau! A legeslegelső jelenet ez, és kissé meg is döbben az ember, nem tudtam hirtelen hová tegyem ezt az egészet, aztán persze szépen kibontakozik. 

A zombik ebben a könyvben hungries, azak éhesekként vannak aposztrofálva, a zombi szó egyszer sem szerepel, ami azért tetszett, mert én is máshogy tudtam rájuk gondolni - első csapás a második alaptételemre, lásd fenn. :) De ami igazán megeteti velem (haha!) ezt a hungries-koncepciót, az természetesen nem lehet más, mint egy plausible tudományos magyarázat. 

KIS SPOILER!!! Egy olyan létező gombafajta, amiről akár már hallhattunk is természetfilmekből... Ophiocordyceps unilateralis névre hallgat a drága, és az amazóniai esőerdők hangyáit támadja meg, behálózza őket, beszövi, belülről felfalja, majd szépen kitör és kivirágzik a fejük búbján keresztül, hogy szétszórja spóráit. Most kicsit mindenki meglepődött ugye, hogy na ne, ilyen csak Z-kategóriás horrorfilmekben jön elő, hát nem drágáim, ilyen van, de oltári szerencsénk, hogy homo sapiens vagyunk és nem hangya, szóval nem támad meg minket, gazdatestet keresve. De mi van, ha ugrik egyet a gomba fejlődése, mutálódik, változik, fejlődik... és más fajra van gusztusa? Na, ez már nem kicsit borzongató, mert tudományos alapot ad egy idézőjeles zombi-apokalipszishez, ami ha nem is változtatna minket húsevő szörnyekké, hát hogy egész picinykét kipusztítaná az emberiséget, miközben szürke gombafonál szőné be mindenki agyát és aztán csendben kivirágozna a fejünkből, az biztos... - hát ez nem egy olyan gyümölcsöskert képe, amit látni szeretnék. :) SPOILER VÉGE. 

A könyvet  a karakterek viszik a hátukon, a sok tudományos dolog, a menekülések, pörgő cselekmény ellenére van idő bemutatni, felépíteni őket, és senki sem papírmasé. Melanie és Miss Justineau kapcsolata a leglényegesebb pont a történetben, Melanie ugyanis odáig van tanítónőjéért, már a kezdetektől. Később, amikor megismeri saját valós természetét, akkor is egyre azon van, nehogy Miss Justineau-t bajba keverje - vagy ha nem akarok eufemizálni, nehogy megegye már, úgy szeretlek majdmegeszlek! :) 

Melanie és a gyerekek akik a bázison tanulnak, valamiért mások, mint a többi éhes. Tudnak gondolkodni, képesek érzelmeket kifejezni, értelmezni, fejlődni, tanulni. Agyukat valami különös módon nem úgy érinti a fertőzés, mint másokét. Épp ezt kutatja a bázis orvosa, Dr. Caldwell. Elszánt, mindenen átgázoló, az etikára is fittyet hányó módszerekkel, de elismerésre méltó kitartással és teljes önfeladással dolgozik, hogy megoldja az "egyenletet", hogy meghozza az áttörést. Valahol szerettem emiatt, de egyébiránt egy elég ellenszenves nő. 

Melanie maga a különleges gyermekek közt is kiemelkedik, ahogy azt a cím is sugallja. Egy kis zseni. Mindent gyorsan megtanul és felfog, logikai következtetései hibátlanok, jól meglátja az összefüggéseket, egyszóval sokkal intelligensebb egy átlagos tízévesnél. Nagyon szerethető figura. 

Érdekes, hogy a könyv első fele mesélős, lassabb hangulatú, főleg Miss Justineau-val és Melanie-val foglalkozik, míg a második része egy zombi-filmes menekülésbe csap át. Lobonak mondtam, amikor kérdezte, hogy hogy tetszik a könyv, hogy jó-jó, de ez a második fele nekem kicsit unalmasabb volt - annak ellenére, hogy eseménydúsabb és pörgősebb, kicsit átlagosabb is, és hogy ha csak kicsit is visszaköszön majd az elejének a stílusa, akkor megnyugszom. Jelentem megnyugodtam. :) A könyv egészében tetszett, és ha visszatekintek a menekülésre, az is szépen van felépítve, és jó kis filmbe illő, izgalmas jelenetekkel tarkítva - remélem lesz film valamikor. :) 

Ami miatt még nem volt maradéktalanul jó, hogy tudományos alap ide, vagy oda, következetlennek éreztem pár alkalommal. Néhol nagyon nem értettem, miért nem eszik meg őket a hungryk, most épp miért keltenek zajt egy pisztolylövéssel, ha nem lenne muszáj, és ha tudják hogy a zajra odacsődülhet a többi? Hogyhogy nem falnak fel mindenkit a szagsemlegesítő zseléjük nélkül? Illetve a világról is szerettem volna még hallani, nem csak a bázis és a még elméletileg fennálló város, Beacon érdekelt volna, hanem hogy mi volt a többi földrészen, hol vannak még túlélők és mennyi. Vészharangocska a fejben persze mondta, hogy dehát ők is honnan tudhatnák, ha a világ mint olyan megszűnt létezni, de ez a kíváncsiságomat nem fojtotta el. 

Forrás: Wikipédia

Értékelés: 10/8 Nem lett a kedvencem és volt, ahol nem annyira kötött le, de mindenezek ellenére egy különleges könyv, zombikkal, akiket nem hívnak zombiknak, elgondolkodtató tudományos alappal, remek karakterekkel, jó befejezéssel. 

Csak akkor olvasd, ha kész vagy feltárni Pandora szelencéjét... :) 

"What she thinks is: this could have been me. Why not? A real girl, in a real house, with a mother and a father and a brother and a sister and an aunt and an uncle and a nephew and a niece and a cousin and all those other words for the map of people who love each other and stay together. The map called family. Growing up and growing old. Playing. Exploring. Like Pooh and Piglet. And then like the Famous Five. And then like Heidi and Anne of Green Gables. And then like Pandora, opening the great big box of the world and not being afraid, not even caring whether what’s inside is good or bad. Because it’s both. Everything is always both. But you have to open it to find that out."