Blanka, Bálint, Henriett...

"(… )megértették végre, hogy mindabból, ami életük összetevője volt, csak pár helyszín, pár időpont és néhány epizód számított igazán, minden más csak kitöltötte a törékeny létet, mint egy nagy útra előkészített ládában a forgács, amely meggátolja, hogy megsérüljön a tartalom."

Ráckevei Anna felolvasásában hallgattam meg Szabó Magda Katalin utcáját. És nagy bajban vagyok, hogy mit is, és hogyan is írjak róla... 

Szabó Magda életművét eléggé össze-vissza olvasom, nem is tudom mi lenne a helyes sorrend, hagyom, hogy egyik-másik egyszercsak megszólítson. A Katalin utca is szólongatott, de nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz feladatnak, nagy falatnak bizonyul ez a rövidke kötet... 

A könyv eleje - ahogy azt már sokan leírták hozzám hasonlóan -, gyakorlatilag követhetetlen. Nagyon szépen indul az első mondatokkal, amikor az öregedésről ír és emlegeti a Katalin utca lakóit, de aztán úgy belevág a közepébe, és dobálózik Elekesék és Kinga szokásaival, hogy azt se tudjuk ki kinek a kije, és miért várják Blanka levelét... Se füle se farka. Kicsit át kéne szerkeszteni az elejét - hiszen tulajdonképpen senki nem érti így, hogy mi van. Amikor elkezdi mesélni Irént és Blankát, a gyerekkort, na, akkor tisztul a kép, bár bevallom őszintén, nem emlékeztem a könyv végén, hogy mi volt az elején, abban a nagy zűrzavarban, és inkább újra meghallgattam ma az első fejezeteket. Így persze már több értelmet nyert az egész. 

"(…) nemcsak a tények, az érzések és reakciók is újraélhetetlenek és megmásíthatatlanok."

Nagyon nehezen tudom megfogalmazni a gondolataimat a Katalin utcáról, mert piszok nehéz egy könyv. És be is vallom őszintén, én szerintem meg se értettem az egészet. Elég komoly "mi van?" érzést hagyott bennem, azon túl, hogy úgy általában értem. Hogy jelképek... meg Katalin utcája mindenkinek van... Meg Henriettek, Blanka... 

De mégis, lóg a levegőben az egész egy nagy rakás feszültséggel. 

A kedvenc részeim a közepe táján voltak, utána ellaposodott az egész, és nem is igazán értem, mi volt itt Irénnel meg Bálinttal... Miért nem tudtak ezek szabadulni egymástól, pedig nem is szeretik egymást. Azt se értem, Blanka hova tűnt.

Jöttek mindenhonnan mindegyik szereplő felől iszonyú erős érzelemgombócok, amik pofán találtak, főleg, hogy olyan Magdásan szépen volt megfogalmazva minden - cirkalmasan és kissé gőgösen, de mégis valahogy úgy, ahogy senki más nem tud írni. 

A kerítésnél ... mosogatás közben megállt minden a kezemben egy percre, és csak bámultam magam elé tátott szájjal... 

"Állt mozdulatlanul, nézte múltjai elemeit, arra gondolt, mindennek története van, és az, aki a tárgyak között motoz, nem tud semmit, idegennek nem felelnek a holmik."

Irént éreztem leginkább Szabó Magdának a regényben. Blanka kicsit Cili. 

Hogy Henriett minek volt a jelképe, nem tudom, és sajnos azt se értem, a beteg állatokat miért nevezte Blanka mind Henriettnek. (?)

Az őz az a könyve Szabó Magdának, amit nem bírok elolvasni. Vagy négyszer kezdtem már bele, és egyszerűen nem értem, gyötör, de nem értem, szép szavai vannak, de sírba visz. Sajnos kicsit hasonlított a Katalin utca is Az őzre, de ezt nem adtam fel. 

Értékelés: 10/7 Nem merek kevesebbet adni, de őszintén megvallom, ennél ezerszer jobban szeretem Az ajtót vagy az Abigélt, és még a Für Elise-t is százszor, pedig az se tetszett maradéktalanul. És nem akarok hazudni, meg bebugyolálni néhány jól hangzó mondatba, hogy ez milyen nagy mű, az, kétségtelenül, és gyönyörűen van megírva, mégse tudok elmenni amellett szó nélkül, hogy mennyi homályos, furcsa része van, és hogy egészében véve milyen súlyos és nyomasztó könyv. 

Viszont sose éreztem még semmilyen könyvnél ilyen erőteljesen, hogy meg kellene fejtenem az egészet, mert annyira frusztrál, és talán most rögtön újrakezdeni, és újraolvasni elejétől végéig, hogy megértsek mindent benne - annyira szuggesztív, és összetett. 

A Katalin utca bántott, megkarcolt, és hagyott vérezni, én meg csak bámulom a sebet, hogy hogy került oda.

Mindezek alapján vajon mit kéne következőleg kézbe vennem az életműből?