Ken Kesey: One Flew Over the Cuckoo's Nest

Hol is kezdjem? Talán ott, hogy végre most már nem kell azt mondanom, hogy egész évben elkerülnek az igazán kiemelkedő könyvek, mert megérkezett az, ami méltán és vitathatatlanul kerül majd az idei top5-be. Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című könyvével angolul, audiobookban ismerkedtem meg. Reménykedtem, hogy egy biztos pont, egy igazi jó választás lesz ez a régóta halogatott klasszikus, de csak óvatosan, halkan mertem bizakodni. A megérzés szerencsére jó volt. Ken Kesey könyve igazán remek, jól megírt, jól felépített, meglepően gördülékeny, de mégis nagyon mély.

A Száll a kakukk fészkére ezer éve a radaromon volt már, de igazából nem ismertem a történetét. A filmből egy-egy képkocka bevillant, Jack Nicholsonnal, de sosem láttam, és csupán annyit tudtam az egészről, hogy elmegyógyintézetben játszódik. Bizonyos mértékig sejthető volt számomra, mire fog kifutni, mégis meg tudott lepni a vége, és nagyon megfogott. 

"Vintery, mintery, cutery, corn,

Apple seed and apple thorn,

Wire, briar, limber lock

Three geese in a flock

One flew East

One flew West

And one flew over the cuckoo's nest"

Saját kollázs borítókból 

Az elbeszélő a könyvben Chief Bromden, a magát süketnémának tettető, hatalmas termetű indián. Régóta az elmegyógyintézet lakója már, és szerény viselkedésének, nemlétező hendikepjének köszönhetően sok bennfentes információ tudója.

“I had to keep on acting deaf if I wanted to hear at all.”

A diliház osztályának legújabb lakója a büntetés-végrehajtástól kerül át hozzájuk: ő Randle Patrick McMurphy, egy igazi laza, nagyszájú lázadó, tele tettvággyal. Az osztályon Ratched nővér a főnök, aki manipulatív módszereivel igazi diktatórikus rendszert alakít ki, és még az orvosok is az alárendeltjei inkább, semmint feljebbvalói. Neki nem parancsolhat senki, és - így vagy úgy -  mindig eléri a céljait, betartatja a szabályait. Segítségére van három fekete "fogdmegje": Warren, Washington és Williams, akik elintézik helyette a piszkos munkát.

McMurphy persze jólirányzottan beleköp Ratched nővér levesébe, és provokációival, vagy csak ártatlannak beállított ötleteivel elkezdi bomlasztani az eladdig jól működő gépezetet. Bekerült a porszem, nincs más megoldás, mint hogy a gépezet kihányja magából azt...

A regény első fele sűrű, lomhán nyújtózik, de mindvégig érdekes, aztán McMurphy érkezésével könnyedebbé válik, megjelenik a humor, a tréfa, és felcsillan a remény a reménytelenségben. A feszültség, a "mikor történik valami végzetes" olvasó felett lebegő érzése persze állandóan ott van. 

McMurphy óriási változásokat indít el. Itt egy kis pöccintés, ott egy kérdés, ami aztán sok fejben átkattint valamit, és ott az általános hadviselés a hozzáállással, amit képvisel, és ami óhatatlanul is "ragadós".  Ahogy ez lenni szokott, aki a lavinát elindítja, és a zsarnokkal szembeszegül, nem sokszor ússza meg ép bőrrel, de lázadó tettei nyomán valami új születik. 

“But at least I tried”

Tetszett, hogy a kemény téma mellett azért meg tudott mosolyogtatni, többször is. Hogy igazán aggódhattam a karakterek sorsáért. Hogy realisztikus volt az egész.

“The world news might not be therapeutic.”

McMurphy nem egy szent, feddhetetlen szabadságharcos. Nem kell, hogy szimpatikus legyen, ahhoz, hogy ő legyen a hős, aki megtör valami megtörhetetlennek látszót. De ő az, aki képes erre. 

"You know, that's the first thing that got me about this place, that there wasn't anybody laughing. I haven't heard a real laugh since I came through that door, do you know that? Man, when you lose your laugh you lose your footing.”

Fontos dolgokat jár körbe a könyv kiszolgáltatottságról, embertelenségről, rendszerhibákról, hierarchiaharcról, attitűdről, talpraállásról. Zárt közösségekről kivételesen jó írások tudnak születni, az egész berendezkedés, a kapcsolati háló remek alapot ad. Itt külön zseniális, hogy a befejezéstől minden feszültség és borzalom ellenére, békében lehet elválni.

Szeretném megnézni a filmadaptációt is hamarosan, kíváncsi vagyok mit görbítettek el benne a könyv cselekményéhez képest, mit hagytak ki, és hogy hogyan találták meg az egyensúlyt a szórakoztató és a megdöbbentő között.

Jack Nicholson neve garancia, és még ha változtattak is ezen-azon dramaturgiailag, nem tudom elképzelni, hogy a film csalódás lenne. 

Nem csak az évem egyik legjobbja volt ez a történet, de a kedvenceim közé is bekerült. Szeretem az olyan olvasmányokat, amik valahol igazán mélyen tudnak rezonálni, és megmozdítanak valamit az emberben. Lehet, hogy rettenetes és megdöbbentő dolgokat mutatnak be, de van egy csodálatos képességük, amivel fogják, és megemelik a lelkünket egy pillanatra. Köszönöm, Ken Kesey!