Oldalak

2020. április 13., hétfő

Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány - The Probable Future

A tizenharmadik boszorkányt 2007-ben olvastam, és imádtam, kedvenc könyvemnek kiáltottam ki - igaz, akkor még jóval kevesebb olvasmányélmény volt a hátam mögött, hogy minden újnak és varázslatosnak hasson. Azon a tavaszon-nyáron gyors egymásutánban három Alice Hoffmant is elolvastam, a Turte Moont nagyon nem kedveltem közülük, a boszorkányos témájúak viszont a szívem csücskei lettek. Ezek voltak az első olyan kötetek, amikkel belekóstoltam a mágikus realizmusba. 

Az emlékeim rettenetesen megkoptak A tizenharmadik boszorkányról, és szinte csak annyi maradt meg, hogy egy család nőtagjainak történetét követi végig, ahol különleges képességek fordulnak elő. Rémlett egy kisváros, egy öreg tölgyfával, és egy különös, varázsos hangulat.
De összességében nem tudtam volna két értelmes mondatot elmondani a cselekményről. Így aztán most szinte maradéktalanul újnak élhettem meg. 

A Sparrow család nőtagjai mind márciusban születnek, és a tizenharmadik születésnapjukon egy-egy különleges képesség birtokában ébrednek. Van három generáció, akikkel személyesen találkozunk a kötetben: Elinor, a nagymama, aki elől nem lehet elrejteni a hazugságot, Jenny, a lánya, aki belelát mások álmaiba, és Stella, az unoka, aki már csak azért is kivételes, mert ő a tizenharmadik Sparrow lány. Ehhez mérten a képessége is kiemelkedik a többi közül, de borzasztóbb is: látja mások halálát. 
Stella útmutatás nélkül, egyedül próbál megbirkózni ezzel a teherrel, de annak, hogy egy szimpatikus lányt meg akar védeni szörnyű sorsától, komoly következményei lesznek... Stella apját, Will Averyt vádolják meg a lány meggyilkolásával, Stella és Jenny pedig menedéket keres Elinornál, nehogy a valódi gyilkos rájuk leljen, Stella furcsa vallomása miatt. Stella Unityben gyorsan megbarátkozik az új helyzettel, új iskolával, és kedveli a nagyanyját is, jobban mint az anyját, akivel épp az állandó összetűzések korszakát élték. Barátokat is szerez, Hap és Jimmy személyében, igaz, eleinte maga sem tudja, hányadán is áll velük - de szerencsére nincs szerelmi háromszöges szerencsétlenkedés, ez nem az a fajta könyv. :) 



A Sparrow elődöket is megismerjük a későbbi fejezetekben, főként Rebeccát, aki nem érezte a fájdalmat, ezért boszorkánynak kiáltották ki... Rebecca története lassan bontakozik ki, Will testvére, Matt róla írja a disszertációját is, és Elinor házában, a Torta-házban különös relikviákat őriznek Rebeccától, már nemzedékek óta. Nyílhegyeket, amikkel megsebezték, a hajfonatát, egy iránytűt... 

A kellemes hétköznapi mágia jelen van végig, apróságokban, szimbólumokban, sokszor emlegetett álmokban, a méhek állandó jelenlétével, a hóvirágokkal, és a szerelemmel, ami mindenhol ott bujkál... Sok nehéz témát érint a könnyed mágikus vonulat mellett: generációs problémákat, anya-lánya kapcsolatot, az elmúlást, halált, és annak elfogadását, megélését, de ezek súlya mégsem húzza le, könnyed, gördülékeny, szórakoztató olvasmány marad. 

De lássuk egy kicsit részletesebben is, hogy 13 (!) évvel az első olvasás után hányadán is állok Alice Hoffman egyik legjobbnak tartott könyvével, korábbi kedvencemmel. Nem hiszem, hogy ha most olvasom először, akkor rákerül a kedvenc címke, de tény, hogy évekig nagy imádat övezte az emlékeimben, és az is tény, hogy most is szerettem olvasni. 
Valahogy azonban kritikusabban szemléltem, és bár van egy szelíd bája, varázsossága, nem tudtam elmenni néhány olyan dolog mellett, mint hogy:

- kissé túlírt, néhol emiatt unalmas
- bájossága mellett naiv
- önismétlő
- a karakterek nincsenek eléggé kidolgozva
- a férfiak főleg gyenguszok
- sok a szentimentális romantika, és ilyenkor sajnos közhelyek is bőven becsúsznak.

A mágia szövedéke persze úgy épül ki, ha valamit többször ismételnek, szinte kántálnak, ettől lesz rituálé-jellege, ezek állandó megjelenésének ilyenformán persze van helye, de akkor is soknak tűnt. Ami 13 éve elvarázsolt, az most sokszor csak önismétlőnek hatott: Will allergiája a méhcsípésre, Jenny és az első álom, amit meglátott, a vércseppek nyomán növő hóvirágok, a különféle esőtípusok: nárcisz-, hal- és kőeső... ezekről valahogy rengeteget beszéltek... A fiatalabb énem egyébként sokkal inkább vevő volt arra, hogy bármiben valami "jelet" lásson, és érthetetlen módon kössön össze két olyan dolgot is, amiknek feltehetően semmi közük egymáshoz, pláne ráhatásuk nincs egymásra.

Mivel az évek során volt azóta pár Alice Hoffman, amit elolvastam, megláttam más állandó, visszatérő elemeket is: pl. kell legyen egy ló, valami lovas sztori, történés (bár a lovat, aki nem hajlandó megdögleni, és a köré kanyarított históriát, meg kell mondjam, minden lóutálatom ellenére nagyon kedveltem, Brock doktorról nem is beszélve! :))), békák, különleges virágok, természeti képek, és gyapjúpulcsik, sokat emlegetve.
Érdekes, az ilyen írói sablonok, keretezések miatt eszembe jutott Jodi Picoult egy pillanatra, és az, hogy az ő kezei között mivé vált volna ez a történet. Izgalmas gondolatkísérlet, egyértelmű eredménnyel: kicsit Salem Falls utánérzés lett volna, ahol a kötet második felében Will Avery tárgyalása játszódik le. :) 

Voltak apróságok, amik végig nagyon tetszettek: imádtam elképzelni a Torta-ház makettjét, nagyon kedveltem Brock doktort, és a már említett lovat, Soonert, akinek igazán hosszú élet jutott. :) 

Amikor ennek a könyvnek az olvasását idéztem vissza magamban, habár konkrétum alig ugrott be róla, ami mindig megcsapott akkor, az egy "szikra" volt. Ezt a szikrázást vártam és kerestem most is a sztoriban, és csak nagyon nehezen találtam meg. Jobbára csak vártam, vártam, hogy jöjjön. Az utolsó 20% kárpótolt. Lehet, hogy van, akinek kiszámítható volt a vége, nekem viszont csupa meglepetés... A krimibe átforduló események, és a sorsok lekerekítése, a szálak elvarrása a végén szerintem kifejezetten jól sikerült. És bár kicsit későn, de itt érkezett meg a leginkább a szikra:  


“When Juliet came flying down the hallway, Stella didn't recognize her friend. Juliet hadn't bothered with makeup; she was wearing a nightgown underneath her raincoat and had on plastic flip-flops. This was the way loved walked in, barely dressed, confused, panic-stricken, overcome, not caring what anyone thought or what they believed.”

Ez pedig már nagyon a vége. :) Mindenesetre ahhoz pont időben volt, hogy jóleső érzésekkel engedjem el a történetet. Nem tudott olyan mértékben elvarázsolni, mint annak idején, de erre szerintem nem is mindig lehet apellálni, ha hosszú idő telik el egy újabb olvasásig. 

Összességében viszont szívemnek nagyon kedves, megnyugtató, kisvárosi mágiával, izgalmakkal teli történetként íródik be újra az emlékeim közé. 

8/10

6 megjegyzés:

  1. Nekem ez volt az első (és eddig egyetlen) Alice Hoffmanom, és nagyon unalmasnak éreztem az elejét, akkor kezdett el tetszeni, mikor feladtam, hogy ez "rendes" boszis könyv lesz. De nem hozta meg a kedvem a szerzőhöz.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Alice Hoffman könyvei nekem kicsit lutrik, néha nagyon bele tudok helyezkedni, és nagyon élvezem a stílust, máskor pedig menekülök tőle. Sokan unalmasnak találták egyébként ezt a regényét, néztem ma értékeléseket róla. Sarah Addison Allen talán mozgalmasabban ír hasonló kisvárosi, hétköznapi mágiás szrotikat. :)
      Hoffmantól nekem a Skylight Confessions még a nagy kedvenc, hozzátéve, hogy azt is már 10 éve olvastam, és hogy sajnos magyarul nem elérhető.

      Törlés
  2. Húú, én is tíz éve olvastam először. Nekem is szerelem volt, ott van rajta a kedvenc könyv címke. Szeretném most a posztod hatására újraolvasni! :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jó rég volt már akkor neked is! :) Örülök, hogy kedvet kaptál, simán jó lehet a következő havi egy újraolvasás kihívásodhoz. ;) Kíváncsi lennék, neked hogy csapódna le most, másodjára az élmény.

      Törlés
  3. Sajnálom, hogy azért nem tetszett annyira, mint régen - te jó ég, milyen régen olvastad! Vártam amúgy, hogy kicsit kitérj arra, mennyire volt így más, hogy angolul olvastad :) Szerintem a régi Hoffman könyvek fordításai nagyon jók, de amióta olvastam tőle angolul, azóta nem tartok az eredetiktől se, egész érthetőek, max a Blackbird House fogott ki rajtam :D
    Emlékszem egyébként, még a Geopen negyedóránként változó akciójában (van még náluk ilyen?) szereztem be féláron, és Budapesten vettem át az irodájukban, ahol egy nő adta oda, aki valami olyasmit mondott, hogy "ez nagyon jó regény" vagy hasonló, de látszott, hogy ott a kolléganővel nagyon szeretik :D
    Most kíváncsiságból megnéztem, és először 2013-ban, majd 15-ben olvastam. Azt hiszem, ideje lenne újra a kezembe venni :D Bár emlékszem, hogy Will karakterét olyan hihetetlen módon utáltam, hogy teljesen megfeszültem tőle olvasása alatt :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tényleg jó régen olvastam már! :) Úgy érzem még egész "kislány" voltam akkor, pedig azért nem. :D
      Ó, hát igazából fogalmam sincs, mennyire volt más így angolul... Azért nem tértem ki erre, mert igazából nem tudok mit mondani róla, nem emlékeztem szinte semmire a magyar olvasásból, stílusra, fordításra főleg nem. És utoljára szintén angolul olvastam tőle, szóval már nem nagyon tudom érdemben összevetni a magyar-angol kiadásokat, ahhoz frissebb élmény kéne. Nehéznek nem nehéz, de nem tudom ez mennyire mérvadó, ez mindenkinek a saját nyelvtudásától függ.
      Nem tudom van-e még a Geopennek ilyen akciója. :) Jó ez a sztori, kellemes érzéseket kelt az emberben, ha ilyen jó szívvel adják a könyvet. :)
      Will karakterét én se kedveltem. Ha van kedves, olvasd újra, 2013 és 2015 se most volt! :D

      Törlés