Oldalak

2020. január 11., szombat

Elena Ferrante: Az új név története

Nyáron olvastam a Nápolyi regények első kötetét, a Briliáns barátnőmet. Az volt az első megismerkedésem Ferrantéval, és bár már akkor nagyon egymásra találtunk, mégis, most vált bizonyossá számomra, a második kötet olvasásával, hogy a kedvenc szerzőim közt kell számon tartanom őt. Érdekes, mert a sorozatok (persze elsősorban a trilógiák) második részei gyakran nem olyan jók, mint a többi, megtorpan a történet, üresjáratok vannak, stb. Az új név történeténél szó sem volt erről; felülmúlja az előzményt. A hangulat, az elbeszélés rögtön magával ragadott, a legeslegelső oldaltól.

Kicsit féltem, hogy sokat kell majd az elejére lapoznom, és használni a névjegyzéket, mert emlékeztem rá, hogy az első résznél néhányszor sikerült összekevernem pl. Alfonsót és Antoniót. Ahogy a történet kibontakozott, mindenkit ismerősként köszöntöttem, és nem volt szükség az útmutatóra egyszer sem. Hirtelen, és érthetetlen könnyedséggel tapadtak hozzá a vezetéknevek a keresztnevekhez, és álltak össze elválaszthatatlan egységekké a becenevek a nevek teljes verziójával is.

A régi események felelevenítését Elena Ferrante látszólag játszi könnyedséggel csinálja: egy-egy odavetett mondat, és máris látjuk az első kötetben repülő vasalót, ami majdnem eltalálja Ninót, vagy felelevenedik A kék tündér története, amit Lila írt és rajzolt gyermekkorukban... Hiába teltek el hónapok, mintha csak pár óra után vettem volna fel a történet fonalát. Azonnal beszippantott. 

Az első részben a gyerekkor és a kamaszkor került terítékre, ez a vaskos epizód pedig az ifjúkoré. Lila és Elena huszonévesek lesznek a végére. Nagyon különböző irányt vesz az életük, és gyakrabban válik külön is, ami mindig nagyon jót tesz Lenúnak. Ischián ezúttal is kiemelkedően fontos események zajlanak le, és a könyv leghangsúlyosabb és leghosszabb része, egy féktelen nyár is itt játszódik. 
Egész mások a lehetőségek, megváltozik minden, és aztán folyamatos változásban is marad, mindig másra fontos figyelni, vagy más osztja a lapokat. Lila megmagyarázhatatlan ereje hol tombol, és abszolút előtérben van, a telep, a csemegebolt, a férje, és gyakran akár a Solarák fölé helyezve őt, máskor viszont bizonytalannak, akaratgyengének, egy senkinek láthatjuk őt, aki mögött nincs senki, akinek a lába alatt semmi sem stabil. 
Lenú is sokat változik, de az ő kis képzeletbeli görbéje nem egy hullámzó valami, hanem egy lassan, de állandóan felfelé törő egyenes. Lenú végső soron ki is tud törni a telepről, Pisában tanul, érdemei nagyok, de mindig lekicsinyli azokat, nincs elég önbizalma, és a teher, hogy honnan jött, és hogy sosem lehet igazán több azoknál, akik beleszületnek a jóba, állandóan kínozza a lelkét. A tanulásban már rég nem csatározik Lilával, mégis néha úgy érződik, Lila pár pillanat alatt fölébe tudna kerekedni. Nem tud elszakadni tőle, de szerencsére többször kiszakítja azért magát a mérgező légkör közvetlen közeléből. Barátságuk inkább béklyó. 
Egy-egy ponton rettenetesen utáltam Lilát. Aljas húzásai vannak, felelőtlen döntései, következetlen magával és másokkal szemben is, szédeleg... Aztán néha próbáltam magamban tudatosítani, hogy még szinte gyerek... Szörnyű dolgokon megy keresztül, és nem hajlandó arra, amit valószínűleg Lenú tett volna a helyében - csendben elfogadni Stefanót, és megpróbálni a legjobbat kihozni az elfuserált üzleti döntések rozoga alapjain épített házasságból -, ő nyughatatlan, fékezhetetlen, és ha valamit tesz, annak mindig pusztító ereje van. Kérdés, hogy ki van a közelben olyankor? És hogy magát milyen mélyre taszítja?  

Egyes képek, fordulópontok teljesen beégtek az agyamba, ahogy elképzeltem őket olvasás közben. Egyes sorai mintha hangosabbak lettek volna a többinél, alig eresztettek tovább. Elképesztő, ahogy Ferrante az emberi kapcsolatokról, jellemekről, viszonyrendszerekről, gátlásokról, félelmekről írni tud, ahogy váltogatja az érzelmeket és indulatokat. Undor, zabolátlan szerelem, meghasonlottság, lelki kiteljesedés, féltékenység, irigység... Sosem tudni mi figyel a következő kanyarban.

"Lina tudja, hogy jobb vagy nála, ezért nem szeret annyira, amennyire te szereted őt." 

"(...) egyszerre voltam féltékeny Lilára, amiért megkapja Ninót, és Ninóra, amiért megkapja Lilát."

Rendkívül tetszett, ahogy kicsit elrejtve a saját írásáról fogalmaz meg nagyon fontos mondatokat Ferrante, Lenú szájába adva, Lenú szövegeibe csempészve: 

"(...) az elbeszélésemben a tényeket óhatatlanul visszautalások, féligazságok, félhazugságok árnyalják: a múlt fáradságos méricskélése a szavak ingatag mércéjével." 

"(...) valamiféle őserő sugárzik az oldalakból, ami nem tudom, honnan származik." 

Értékelés: 10/10 - azt hiszem kedvenc is, a bőröm alá mászott. 
Annyi mindent megéltem az olvasása során...: elborzasztott, elbátortalanított, majd felbiztatott, előre sodort, hogy aztán újra elgáncsoljon, ledobjon... Lila és Lenú kapcsolata továbbra is egy sebes, ismeretlen úticélok felé robogó vonat. Egy-egy ponton gyűlöltem a közöttük folyó néma csatározást, a folytonos lábujjhegyre állást: magasabb vagyok nálad! ... Aztán Ferrante ír egy rövidke oldalnyi újabb szöveget, és a sorsfonál megint máshogy tekeredik, a mérleg nyelve máshová billen, a kapcsolatok felborulnak, és átalakulnak. Néha úgy érződött, sok, ennyiszer nem lehet variálni, és dehogynem; pont ez az élet.
Az említett őserő, Lenú írásával kapcsolatban, az, ami ezt a könyvet áthatja. A titokzatos erő, a szavak különös formálódása ugyanúgy magával ragad, és az utolsó oldalig, az utolsó szóig, egy ismét csak nagyon meglepő lezárásig, nem ereszt.
Kecses, könnyed, mégis porba tipró erejű. Hogy lehet így írni? Bámulatos.


1 megjegyzés: