Oldalak

2018. december 13., csütörtök

Szabó Borbála: Nincsenapám, seanyám


Ez a szegény apátlan, anyátlan, elég nyomasztó hangvételű könyv megnehezítette a saját dolgát nálam azáltal, hogy sikerült neki két igen-igen kiemelkedő olvasmányélmény után, illetve azokkal párhuzamosan becsúsznia. Persze mindenféle összehasonlítástól mentesen is érzem, mi az. ami tetszett benne, és mi az, ami nem. 

A poszt cselekményleírást tartalmaz.

A könyvecske - aki kézbe vette már, az tudja, miért használom a kicsinyítő képzőt, a formátum kifejezetten "könyvecskéssé" teszi -, Boriról szól, aki 16 éves, és épp az irodalom pótvizsgájára készül a szobájában. Bori szülei elváltak, anyukája egy Kálmán nevű szörnyű alakkal jött össze, és mindketten isznak, míg apukája egy Hajni nevű nővel alapított új családot. Aztán van még egy folyton békíteni akaró, bármin lelkendező nagymama és egy báty, Marci, aki talán Bori utolsó támasza lehetne, de csak a saját érdekeit nézi ő is. Ha nem lennének a macskák, Frici és Dezső, Bori meg is kattanna. Vagy már megkattant? Amikor a szobája zsugorodni kezd, nem tudja eldönteni hallucinál-e, vagy mindez megtörténik, és a falak tényleg össze fogják nyomni? A részeg álmát alvó Kálmán eltorlaszolja az ajtót, Borinak pedig nagyon kell pisilni, de nem tud kijutni... Több se kell a szürrealitás fokozásához, mint hogy a macskái ebben a vészhelyzetben szivarozni és beszélgetni kezdjenek... Pláne ajtót nyissanak a New York Kávéházba a szoba sarkából, és bejelentsék, hogy ők tulajdonképpen Kosztolányi és Karinthy megtestesülései...

Furcsa könyv, nem is tudom hová tegyem. Rengeteg nagyon jó témát vet fel és a macska-szerzők ötlete zseniális, mégis nagyon sötét, komor, nyomasztó az egész, és a feloldozás kevés, vagy nem létező volt számomra. Szuper, hogy vannak ilyen szókimondó regények is az ifjúság számára, és hogy valós és véresen komoly problémákat boncolnak - magányosság, zűrős család, molesztálás, elhanyagolás, alkoholizmus stb. -, mégis úgy érzem kicsit elbillent a mérleg a túl zaklatott felé, és ez a szegény kislány a macskákon kívül nemigen kapott kapaszkodót... Sőt, a macskák is leginkább magukkal, nagyságukkal, költeményeikkel voltak elfoglalva. Nekem annyira nem tetszett a stílusuk, úgy értve, hogy igazából nem foglalkoztak rendesen Borival, nem az ő gondolataira, érzéseire reflektáltak, csak a saját mondandójukat hajtogatták. De azt meg kell hagyni, hogy jól reprezentálták magát a két irodalmi alakot.

Az igazmondó székes jelenetek nagyon ütősek lettek, jól nézhet ez ki színpadon, merthogy megint egy kamaradarabról van szó, sőt, ahogy utánaolvastam, ezt is a darabból adaptálták regénnyé, mint az előző olvasmányomat. A székes rész kifejezetten hozta a színházi érzést, de nem csak emiatt volt kedvencem, hanem azért is, amilyen mélyrehatón előhozta a jellembeli torzulásokat a szereplőknél.  Pszichológiai szemszögből nézve nem is tudom ki volt érdekesebb, a mismásoló, konfliktuskerülő apuka, vagy a gondolkodástól minden körülmények között tartózkodó nagyi. Lecsupaszítva állt ott az összes infantilis, terhelt felnőtt, akik megkeserítik és ellehetetlenítik Bori életét. Ehhez a kitárulkozó , a karaktereket teljesen szétboncoló jelenethez igen jó emberismeret is kell, és a verseket, irodalmi utalásokat, kreatív ötleteket félrelökve ez a rész emelkedett ki leginkább szerintem az egész regényből.

Jelenet a darabból. Forrás.

Ami a legkevésbé tetszett, az a sakkjátszmaként végignarrált elég durva dilemmát feszegető jelenet az anya és Bori közt. A sakkozó macskák komolytalanná tették, egészében pedig egy borzasztó döntéshelyzet volt ott, egy igazi sötét játszma.

Az állandó csúnya beszéd engem eléggé zavart, nem tudom szó nélkül hagyni... Minek? Egy dühös és sebzett kiskamaszt máshogy is le lehet festeni, nem csak a folyamatos ordenáré megnyilvánulásokkal, ez taszító. Ez már nem csak nyers modor volt, és simán vissza lehetett volna venni belőle.

Az, hogy végül mi lett Borival, és vajon hogy kerülhetett sínre innen az élete, jó kérdés. Nem tudom ebből a magas szintű elhanyagoltságból, különféle abúzusokból hogyan jöhetett ki úgy, hogy csak keveset sérüljön, és fel tudjon magának építeni bármit is. A kerettörténet nekem homályos maradt, miért indult az egész az álommal, és ha úgy történt aztán minden, ahogy Bori elmesélte, miért kapott a szájába olyan mondatokat, amik arra utaltak, visszavágyna a gimibe?

Meg voltam róla győződve, hogy a macskák majd a pótvizsgára való készülésben segítenek Borinak, hogy aztán lenyűgözhesse Homonnainé Vörös Rózsát, amikor az majd pont azokat kérdezi a vizsgán tőle, amiket a macska-szerzők a fejébe vertek. Ettől messzebbre szakadt a téma, és fokozatosan kirajzolódott, hogy Bori milyen szorult helyzetben is van, és senkire nem számíthat, mert még a hozzá legközelebb állók, a családtagok is rendre elárulják, cserbenhagyják, leintik, kihasználják. Jó lett volna egy barát-figurát is adni esetleg mellé, kapaszkodó gyanánt.

Másra számítottam, de egyáltalán nem bánom, hogy elolvastam. Az önmagában nem baj, hogy nyomasztó, és ezt a szinte önmagába bezárt, kilátástalannak tűnő élethelyzetet hozza, mert kellenek ilyen könyvek, és az üzenet is jó, ami a Vészkijárat sorozat iránymutatása: van kiút mindenből, merj segítséget kérni, stb., de szerintem ifjúsági regénynek kissé túl sötét, egyértelműen túlzóan ordenáré nyelvezetű, és nagyon feloldatlan.

A borító egyébként zseniális, nagyon ötletes és kreatív, ahogy a szoba részletei összeállnak Bori arcává.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése