Az már sajnos a körülmények szomorú kis összjátéka volt, hogy ahogy korábban említettem, ez a szegény pici könyvecske gyakorlatilag az egész nyarat velem töltötte, annyira nem sikerült leülni vele és belemélyedni rendesen. Áldozatul esett az ilyenkor szokásos újrakezdésnek is, mert az ember elfelejti, mi is volt, hogy is volt az első 20-25 oldalon, amit olyan lelkesen behabzsolt egy jó hónappal korábban... De azért amikor végre nekiveselkedtem rendesen, vitt magával, és könnyű volt újra belehelyezkedni a jellegzetes hangulatba, amit Donatella Di Pietrantonio teremt.
"Olyan pontos emlékeket őrzök a lakásról, hogy még ma is fel tudnám sorolni minden jellegzetességét: az ingatag járólapot a fürdőszobában, amely megzörrent, ha ráléptünk, és a fény játékát a falakon. Arra ébredtünk hogy halkan kattan egyet az ablak, amikor a napfény melegétől hirtelen kitágult az üveg."
A második rész kicsit más, mint ahogy az előzőben haladtunk. Nem ott folytatódik, ahol A visszaadott lánynál elbúcsúztunk a szereplőktől, és nem is lineáris, ahogy az időben halad. A főszereplők felnőttek, és hol közelebb sodródnak egymáshoz, hol távolabb kerülnek. A kötelék persze mindig ott van köztük. A továbbra is névtelen elbeszélő egy francia városkában tanít, amikor egy telefonhívás miatt váratlanul haza kell mennie Pescarába. Az olvasó is csak később tudja meg ennek pontos okát, addig pedig emlékek közt csapongunk, ide-oda ugrálva az időben. Ez kicsit zavaró volt eleinte, de azért összeáll a történet.
Adriana és nővére nagyon különböző életutat járnak be, de mindkettejüknek jutnak hasonló jellegű tapasztalások. Ferrante Nápolyi regényeiben is hasonló, ahogy Lila és Lenú kapcsolata alakul, bár az összetettebb és részletesebb is. Adrianaéknál is tulajdonképpen az történik, hogy az egyik "megszökik", a másik "marad", nem tudnak mindketten kitörni a korábbi helyzetükből.
"(...) Adriana mezítláb ment ki az erkélyre a ruhában, amelyet az előző heti esküvőn viselt. A szellő hullámokban lebegtette a szoknyát a lába körül, olyan volt, mint egy szeletnyi tenger."
Adriana a zűrösség és vadság megtestesítője, nehéz vele egy hullámhosszon maradni, akárcsak Lilával. Nagyon tetszett most is a fordításban, hogy milyen jól érezni Adriana mondataiból, csak néhány ragozásból, pattogósabb végből, hogy ő máshogy beszél (talán ez volt a Ferrante könyvekben a "nyelvjárás").
"Téli vasárnapokon néha ahhoz sem volt kedvünk, hogy felkeljünk a kanapéról, és kilépjünk a város utcáira. Csontig melengetett minket a két összepárosított magány."
Nagyon hiányoltam a könyvből Adalgisát, kíváncsi lettem volna mi van vele és az új családjával... És sajnos Giuseppének is vajmi kevés szerepe volt, alig jelent meg. Lesz vajon folytatás, előkerülhetnek ezek a szereplők?
Szikár, olaszos, életszagú könyv volt, mégis kellemes olvasmány sorstörténetekről, kapcsolatokról, kötelékről. Egy leheletnyit kevésbé tetszett, mint az első kötet, de összességében méltó folytatás, és abszolút ugyanaz a hangulatiság.
Donatella Di Pietrantonio itt járt Magyarországon a Könyvfesztiválon, és dedikált is, de sajnos most lemaradtam róla.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése