Elena Ferrante: Amikor elhagytak

Gondolkodtam, mit is írjak erről a könyvről, hogy is kezdjem, milyen felütés lenne jó, aztán megláttam Lobo értékelését, aki azt írta, hogy ez nem neki való könyv volt, és valahogy belém hasított, hogy igen, egy kicsit én is így éreztem, de ahogy pár nap, hét után tekintek vissza rá, mégis azt mondom nekem - is - való.
Nagyon Ferrantés, de eléggé le tudja húzni az embert, nyilván nem egy vidám olvasmány. Kellett egy kis idő, hogy leülepedjen. 

Boncolgatós, alapos, pontos, ugyanakkor nagyon nyomorúságos, nyúlósan magába temet, és miközben menekülnél belőle, azért nézed, hogy mi is történik, mert kíváncsi vagy. Frusztráló könyv, de természetesen azért tud ennyire frusztráló lenni, mert jól van megírva. Fájón ismerős is lehet, sok mondatában. 

"Nem hagyhatsz itt reménykedni, amikor valójában már mindent eldöntöttél."

Olgát elhagyja a férje egy másik, sokkal fiatalabb nőnél, aki már korábban, még kvázi gyerekkorában is felbukkant az életükben. Olga egyedül marad a két gyerekkel és rengeteg sötéten gomolygó gondolatával. Néha annyira elhatalmasodnak rajta ezek a gondolatok, hogy csak bennük tud létezni, teljesen bezárva, és egyszerűen nem is tud funkcionálni a normális, hétköznapi életben, sőt teljesen kifordul önmagából. Számítottam ilyesmire, bár azt hiszem nem ilyen mélységekig, vagy talán másként a valós világ döccenői nélkül. Arra viszont tényleg végképp nem voltam felkészülve, hogy a könyv valahol a közepénél szinte átmegy valami lázálom-szerű thrillerbe, amikor Olga a legmélyebben van a gödörben és elkezdi mesélni annak a borzasztó augusztusi napnak a történetét. Ez a nap nem csak a lelkét teszi próbára, hanem egy olyan furcsa, szürreális helyzetté válik, aminek nagyon is reális problémáit - a kutya, a gyerek betegsége, az ajtózár, a reggeli, a napi rutinba lendülés... - meg kell oldania valahogy. 

"Megmozdultam, úgy éreztem magam, mint egy rosszul összeillesztett papírmasé figura két fele közé szorult sóhaj."

Úgy tűnt, talán nem is fogunk továbblépni arról az egyetlen napról, nem lépünk ki többet a házból sem, ez lesz a végső helyszín, az egyetlen nagyjelenet, ami végighúzódik a könyvön, de szerencsére Ferrante hozott még mást is, és kapunk feloldozást. Eszembe jutott az egész képtelen, és egyre eszkalálódó helyzetről a Pánikszoba című film, amit milliószor láttam, és annak ellenére nagyon szeretek, hogy az is frusztrálni szokott. 

Kellemetlen volt olvasni, igen, valahogy ezt éreztem sokszor, hogy baromira kellemetlen Olga fejében és helyében lenni. A bizonytalanságok, a talajvesztettség, minden érzelem nagyon reálisan, húsba vágón volt ábrázolva. 

"A vágy pontot tesz."

Olgában teljesen összetörik valami, amitől egy időre meghasad a valóság is, és ő ott lóg valahol a semmi szélén, nincs kapaszkodó, nincs jövőkép, csak a végtelennek tűnő önmarcangolás és agyalás a kapcsolatról, a miértekről, a hogyanokról. 

"Valami megszakadt az érzékelésben, az érzelmekben. Olykor rájuk hagyatkoztam, olykor visszariadtam tőlük. Például a szavaktól: képtelen voltam megfelelni a kérdésekre, minden lehetséges választ abszurdnak találtam. Eltévedtem a hol vagyokban, a mit csinálokban. Elnémultam a miért tövében."

Jó darabig önmagát hibáztatja, keresi az okokat, logikusan, logikai érvelés mentén próbál nekimenni ennek az érzelmi viharnak, és persze ezzel kudarcra van kárhoztatva. Haragszik, neheztel, dühöng, csapkod, vergődik.

Megpróbálja kiírni magából az egész kínlódást, zavaros naplójegyzeteket gyárt, leveleket a férjének. Néha hallucinál is: gyerekkora egyik szereplője, "a szegény asszony" látogatja meg, akit annak idején elhagyott a férje, és mindenki csak bámulta a szomszédságban, hogy sorvadt el ebben az egészben, hogy aztán megpróbáljon véget is vetni az életének. Nyomasztó képek ezek is, de hozzátartoznak ahhoz az úthoz, aminek a végén aztán talán mégse esik le a semmibe Olga, hanem fel tud kapaszkodni és folytatni az életét valahogy. 

"a biztonság szövedékéből kitaszítva szorongok, és újra kell tanulnom az életet." 

Kemény, nyers lélektani regény, és így visszatekintve rá, remek Ferrante, de valahogy egyenesen a pokol bugyraiból. Erre számítva, felvértezve olvassátok. 

Fülszöveg: "Olga, ​a csinos és okos fiatal nő, harmonikus családban neveli két gyermekét, egészen egy átlagos délutánig, amikor férje minden előzmény nélkül bejelenti: elhagyja. A kánikulában vergődő, elnéptelenedett olasz városban Olga végigjárja a közhelyesnek is mondható stációkat, megpróbálja visszaszerezni a férjét, nyomoz a vetélytárs után, a nyílt utcán jelenetet rendez, de azután sosem sejtett mélységekbe zuhan, otthona szertehullik, gyerekei kicsúsznak a kezéből, kifordul önmagából. Pokoljárását a múlt kísértetei övezik, de a legfőbb ellenfele önmaga. Kíméletlenül szembesülnie kell egész korábbi életével, csak azután találhat vissza régi énjéhez, és teremthet új kapcsolatot. A történetből egy szerelem bukásának, egy párkapcsolat kiüresedésének megrendítő eseményei bontakoznak ki, mégis Olga útja, amelyet tragédiákkal terhelten, konok makacssággal végigjár, drámaian egyedi, és éppen egyediségében hordozhat megváltó üzenetet minden sorstársának; talán ezért is volt akkora siker a közönség és a kritikusok köreiben egyaránt."