Sajnos nagyon elhúztam az olvasását ennek az aprócska kötetnek, jobban esett volna mondjuk két nagy falatban elfogyasztani, de nem így alakult. Pedig a szöveg megköveteli a folytonosságot, a fejezetre osztottság is alig töri meg a lendületét, nagyon gördülékeny, sodró a prózája, és tényleg szinte repít egyik mondat a másik után. Érdemes úgy nekiülni, hogy akár egyben is könnyedén lecsúszhat, ha van rá az embernek ideje.
A fülszövegből már sejthető volt, hogy nem egy vidám könyvről van szó, és hozza is az olaszos keménységet, a nyomort, nehézségeket. Mégis, valahogy kíváncsivá tesz.
A névtelen elbeszélő lányt valóban szó szerint visszaadják a nevelőszülei - akiket valódinak hitt -, az eredeti családjához... Hirtelen a jómódból, balettórákról, városi egyke-létből elkerül vidékre, a nélkülözésbe, ahol jópár testvérrel kell mindenen osztozkodnia, és új szabályokat kell megtanulnia. Például, hogy küzdeni kell az ételért, mert lerabolják a bátyok a tálat, mire odaér hozzá... A lánykának az elején saját ágy sem jut, húgával, Adrianával fekszenek fejtől-lábig ketten az egyetlen, állandóan összepisilt matracon...
Óriási a kontraszt addigi életével. Mélyszegénységbe, ingerszegény környezetbe, nagyon más emberek közé kerül, megismeri a nincstelenséget, erőszakot, kiszolgáltatottságot. Ehhez képest szerintem egészen jól alkalmazkodik. És nagy szerencséje, hogy valahogy azért maradnak a lehetőségei, kerülnek mellé támogató felnőttek is - Patricia anyja, Bice asszony Perilli tanárnő...
Az anyának hitt nagynéni, Adalgisa is támogatja; pénzt és használati cikkeket is küld neki, de persze ez egy szinten kevés, mert a magyarázat az, ami hiányzik, és egy darabig a jóvátétel is, hogy miért nem lehet ezt visszacsinálni. Mi az igazság? Mert látványosan nem az, hogy az igazi családja akarta volna őt visszafogadni...
Vártam, hogy kiderüljön, de aztán dühített a kissé buta magyarázat, ami azon túl, hogy tulajdonképpen semmire nem ad elfogadható választ, irracionális is. A visszaadott lány nem tehetett semmiről, és nem tehetett semmit sem az egész ellen...
Nagyon felfokozottnak éreztem, ahogy véget ért a könyv, egy nagyon feszült jelenet után szinte elvágják az egészet, mintha kicsit félbemaradt volna. Azóta olvastam, hogy van/lesz folytatása is, és szeretném azt is elolvasni, mert érdekel a két lány kapcsolata, furcsa, vad kötődésük, a többi életesemény, és az, hogy hogyan tudnak kitörni a helyzetükből. Sőt, még Adalgisa is érdekel.
Adrianában van potenciál, igazi vad, zabolátlan karakter, akiben forronganak az érzelmek, mégis néha ő viselkedik a leghiggadtabban, és látja át a dolgokat, fiatal kora ellenére. Dúltsága mindig enged, ha a nővéréről van szó, akibe ezer szállal kapaszkodik az elejétől, de nem mint málha, hanem mint sorstárs, valahogy "ketten a világ ellen", hallgatólagos megállapodással. Kevés szóval sokat hozott ki ebből a testvéri viszonyból és a jellemekből a szerző.
"– Nem, nem, őt ne bántsd! – üvöltötte el magát Adriana, aki épp ekkor ért haza Giuseppével, nem is hallottam, hogy nyílt az ajtó. – Majd én kitakarítok, ne verd már őt is! – erősködött, és megfogta az anya karját, hogy megpróbáljon megtartani kivételezettnek, hogy megmaradjon a különbség köztem és a többi gyerek között, saját magát is beleértve. Sosem értettem meg, miért tett ilyen gesztust egy tízéves lány, akinek mindennap kijutott a verésből, mégis meg akarta őrizni a nemrég visszatért, érinthetetlen nővér előjogát."
Carmela nénivel, a javasasszonnyal és füveivel egy pici misztikum is keveredik a történetbe, finoman persze, de feltűnően jól fekszik ez a stílus a szerzőnek, szerintem simán próbálkozhatna mágikus realizmussal is.
Nekem tetszik a magyar borító, kellemesek a színek, és jó, hogy ezt a fejtől-lábtól fekvős pillanatot ábrázolja a lányokkal, de az eredeti borító is jó, még ha kissé sötét is.
A fordítás is szuper lett, ahogy már említettem egyrészt nagyon gördülékeny, másrészt pedig Todero Anna megpróbálta visszaadni a nyelvi különbségeket, nyelvjárást, és szerintem nagyon jól egyensúlyozott azon a vékony mezsgyén, aminél könnyű átesni a "parasztos" magyarítás talajára. A ragozások, stilisztikai változatok pont elegendőek voltak, hogy érzékeljük, a régi-új család másként beszél.
Nem egy Ferrante, de erőteljes, nyers, velejéig olasz történet, érdekes kapcsolatábrázolásokkal. Szeretném olvasni majd a folytatást, remélem hogy ki fogja adni a Park. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése