Sigríður Hagalín Björnsdóttir: A ​sziget

Először is, felhívom a figyelmet, hogy az erőteljes hangzású név nem férfi, hanem női szerzőt takar (engem meglepett valamiért, mert a Sigríður olyan Szigfridesen férfias), és A sziget című könyvet az Izlandi Női Irodalmi Díjra is jelölték. Ahogy a férjem megpedzette, ez mindenesetre azt is jelenti, hogy a díjat végső soron nem ez a kötet kapta. És azt hiszem, bár figyelemre méltó és érdekes gondolatkísérlet a regény, valóban nem annyira jó, hogy bármilyen díjra érdemes legyen... 

Igaz, hogy nagyon elhúzódott az olvasása, és ez nem tett neki jót, de ettől eltekintve is úgy érzem valami másra, többre vágytam ettől a könyvtől. Egyáltalán nem rossz, de baromira lehangoló, nyomasztó, egy rendkívül sötét kort vetít előre egy esetleges izoláció által. Bemutatja, hogy zuhanhat szét a modern társadalom, ha hirtelen nincs kapcsolat, nincs külvilág, nincs import-export, összeomlik a gazdaság, és a társadalmi szintek is. Mi lenne velünk, ha menni kéne krumplit kapálni egész nap? Mi van, ha az életösztön marad csak, és az ételért való napi küzdelem?

A történet Izlandon játszódik, ahol egyszercsak minden átmenet nélkül megszűnik a kapcsolat a külvilággal. Mintha nem létezne azután más a szigetországon kívül. Az internet ugyan visszaáll, de csak belföldi hálózatként. Nem lehet telefonálni vagy elutazni külföldre, aki kihajózik, eltűnik. Ami az Óceánon túl van, az egyszerűen megszűnik létezni. Az izlandiak el vannak vágva a kinn élő családtagoktól, a turisták pedig ottragadnak Izlandon. A kormány eleinte csak csitítani próbálja a kedélyeket, és biztatni polgárait: a zavar bizonyára átmeneti, és dolgoznak a visszaállításon... Azonban hamarosan szembe kell nézni azzal, hogy ennél sokkal komolyabb dolgokat kell kommunikálniuk: társadalmi átszervezések, források átcsoportosítása, a termelés, földművelés kérdései, lázadások, és a külföldiek problematikája... 

Izgalmas volt átgondolni a regény eseményeinek segítségével, hogy hogy is alakulna át minden, ha arra lenne kényszeríve az ember, hogy feltétlen olyat csináljon, ami tényleg hasznos, és elengedhetetlenül fontos... Ha hirtelen nem lenne mindenből mindig rendelkezésre álló készlet és elegendő mennyiség. Mert bizony egy idő után elfogy ezen a disztopikus Izlandon a gyógyszerkészlet, az importcuccok, luxuscikkek, és egyáltalán, minden, amit nem lehet helyben megtermelni, elkészíteni...  

A kellemetlen intézkedések egyre szaporodnak, miközben az ellenkezőket, kormányváltást kívánókat elhallgattatják. Amikor pedig felbecsülik, hány embert is képes eltartani Izland, önellátóként, kiderül, az ittragadt külföldiek nagyon is útban vannak... Az idegengyűlölet és kiközösítés egyre inkább elharapódzik, és a kinevezett katasztrófavédelem inkább katonaság, csőcselék, és verőemberek felfegyverzett keveréke. A nem tősgyökeresek megkülönböztetése szinte a haláltáborok szintjére süllyed a végén. Tragikus, de valószínűleg igen hamar ki lehetne lyukadni valami hasonlóra egy ilyen helyzetben, és pont ezért volt annyira lehangoló. 

A prózája is szikár, tárgyilagosan mesél, váltakozva, néhány szereplő szemszögéből mutatva be az eseményeket. 

Hjalti, a kormányközeli újságíró, María, Hjalti párja, aki egyébként spanyol származású, hegedűművész, María gyermekei, Elías és Margrét, valamint Leifur, Hjalti bátyja jutnak szóhoz a lapokon. 

És ott van még Svangi... ami egy helyszín, egy menedék igazából, és csak a kötet végén válik világossá, mi is ez, ki is mesél nekünk onnan, a kunyhóból, az állatok közül. 

A karakterek távoliak maradtak, és senkihez nem sikerül igazán közel kerülni. Érdekes volt, hogy akit mellékszereplőnek gondoltam, az is főszereplővé vált, illetve van egy időbeli eltérés, aminek szálait csak a végén hozza össze a szerző. Újságcikk kivágások is tarkítják a fejezeteket. Mindez, és az esetleges reménykedő utolsó mondatok nem csökkentik a könyv baljós és nyugtalanító mivoltát. A sziget tulajdonképpen egy társadalmi horror.