Zanzaposzt kis tüzekről és folyami rákokról

A költői cím ne tévesszen meg senkit, nem lesz sok szépség és szentimentalizmus a posztban... Két könyvet hozok össze egy villanásra: közös bennük, hogy mindkettő benne volt Reese Witherspoon könyvklubjában - amiben kicsit kezd megrendülni a hitem. Nekem ugyanis mindkettő csalódást okozott; az egyik csak kicsit, a másikat viszont félbe is hagytam, annyira nem tudott meggyőzni. 

Celeste Ng: Little Fires Everywhere (Kis tüzek mindenütt) 

Shaker Heights, Cleveland. A sokgyermekes Richardson család egyik ingatlanát a szingli anyuka, Mia és lánya Pearl bérlik ki. Sokat költöztek már, sosem maradnak egy helyen huzamosabban, ez most az első, hogy úgy tűnik, megtalálták a számításaikat, és maradnak. Pearl barátságot köt a Richardson gyerekekkel, Miát pedig hamarosan megteszik kisegítő házvezetőnőjüknek is, így nem tudnak nem belefolyni a család életébe.
Az eseményeket két, egymástól független folyamat lendíti be: az egyik egy régi-régi fotó egy kiállításról, amin Mia szerepel egy gyermekkel a karján, a másik pedig egy tűzoltóállomáson hagyott gyermek, akit örökbe fogad Mrs. Richardson egyik barátnője. Mi a fotó története? Mi történik, amikor előkerül a gyermek anyja? Ezek mentén a szálak mentén bonyolódik a történet, szó esik a gyermekvállalás felelősségének kérdéseiről, egy abortuszról is, hazugságokról, és a múlt titkairól.

Ahogy így sémásan megpróbáltam összefoglalni, még kecsegtetőnek is hangozhat, de sajnos valahogy alig ütötte meg a gyenge közepest számomra. Sokan szinte istenítik ezt a könyvet, nekem inkább felejthető. Mintha pontos recept alapján rakta volna össze Celeste Ng a könyvet: kisvárosi környezet, szegény-gazdag ellentétek néha láthatatlan, néha érezhető egymásnak feszülése, testvérviszonyok, örökbefogadási mizériák és a fátyol fellebbentése a múltról (?). Meg némi tűz az egészbe, ami majd "feltüzeli" a kedélyeket is. Nálam nem működött ez a dolog, mert láttam magam előtt, ahogy pontosan adagolva van minden, de nincs benne igazán szív és lélek. Másrészt pedig olvastam hasonlót a műfajban, ami sokkal jobban sikerült ennél.

A szerkezet olyan, hogy a legelső fejezetben megtudjuk mire fut ki a történet - persze apróbb, más csavarok vannak még, csak kiszámíthatóak azok is -, ami nem baj, mert ki lehet úgy hozni a végére, hogy az ember mégis újra meglepődjön, vagy hogy más színezetet kapjon a kezdettől ismert jelenet a bevezetőből. Be lehet lengetni a könyv végét az elején, de aztán nagyon jól kell tudni írni végig... Celeste Ng ezt nem tudta megugrani.
A másik dolog pedig, hogy semmi stílusa nem volt...

A szerző másik könyve, az Amit sohase mondtam el (Everything I Never Told You) lehet, hogy jobb választás lett volna, nem tudom, hogy adjak-e neki még egy esélyt.

Delia Owens: Where the Crawdads Sing (Ahol a folyami rákok énekelnek) 

Érdekes módon ezt a könyvet is stílustalannak éreztem, sőt, egyenesen rossz stílusúnak... :/ A negyedéig bírtam, aztán feladtam az olvasását, nem tudott továbbá érdekelni, hogy mi is fog történni a mocsárban, és hogy göngyölítik fel a gyilkosságot.
Kya Clark a főszereplő, belőle lesz a remetelány, miután felbomlik körülötte amúgy is diszfunkcionális családja, és végül teljesen magára marad. Bemutatják, hogy válik önellátóvá, és talál segítőkre. A fent említett gyilkosság később játszódik az időben, másik szálon mutatják be a nyomozást, és bár nem olvastam tovább, tudom, hogy majd a lányra terelődik a gyanú ennek kapcsán. 

Az a benyomásom támadt, hogy ez egy végtelenül naiv, hihetetlen és kicsit buta történet is. A remetelánykaság nagyjából úgy nézett ki benne, mint amit az ember elképzel magában önellátásként kb. 6 évesen, amikor világgá akar menni. -.-' Gyermeteg volt és következetlen. Kya néha képben van mindennel - még a tetániás görcs pontos tünettanával is, máskor meg fájóan bukkan elő tudatlansága. A tankötelezettség alóli kibújását meg egyenesen nevetségesen vitték véghez... (Néhány hétig egyszerűen elfut az őt kereső felnőttek elől, meg elbújik, aztán nem keresik tovább .... De aztán bemegy a városkába eladni a kagylókat, meg rákokat amiket fogott... Senkinek nem tűnt fel?) 

Rengeteg részletes tájleírás is volt, amik lehet ugyan, hogy szépek, de ugyanakkor untattak is. Hosszasan ecseteli az egyhangú ételeket is. 

Az egész pedig valahogy egysíkú, egydimenziós volt; nem győzött meg, nem tudtam élvezni. Nem tudtam elhinni, hogy halad majd valamerre... 

Delia Owens könyve volt idén az első félbehagyásom.