Baba Dunya utolsó szerelme

Idén igazán villámtempóban sikerül haladni a várólista csökkentéssel, a Baba Dunya ugyanis már a hetedik a sorban amit kipipálhatok. Egy rövid könyvecskéről van persze szó, szellős is, és akár egy ültő helyünkben is elolvasható. Sajnos összességében nem is nagyon maradandó...

Csernobil szörnyű ugyan, de emellett igen érdekes téma is, és ez a regény azért csigázott fel, mert egyszerre ígért némi tudásanyagot is a katasztrófáról, vagy az az utáni állapotokról, illetve egy kis romantikus levélregény vonulatot is belengetett, amiből sajnos végül nem sok minden volt igaz.

A halálzónába való visszatérésről, az ottani mindennapi életről és a nehézségekről ugyan mesél a könyv, mégis homályos marad az egész, nem sok konkrétummal, vagy csak olyasmikkel, amiket az ember amúgy is fel tud vázolni magában: nincs áram, nincs vezetékes víz, saját maguk termelnek ételt stb. Ez a kép nem élesedett, nem lett nagyobb rálátásom, úgy érzem, semmire a halálzónával kapcsolatban.

A cím és alcím (Levelek Csernobilból) pedig nagyon becsapós, sőt hazudós... Megnéztem az eredeti címet is persze, és tényleg az, ami: Baba Dunyas letzte Liebe, de félrevezető így is, úgy is. A szerelemhez-romantikához ennek semmi köze - pedig egy kis késői virágzást, valami időskori romantikát, a halálzónán kívülre levelezést vizionáltam, de hát ez a Baba Dunya egy vénséges vén csont, és a "szerelme" az legfeljebb maga a falu, ahova visszatért élni és halni. Ez tehát csupán egy félreértelmezhető utalás, szimbolikus szerelem.

"A munkám megtanított arra, hogy tudjam: az emberek mindig azt teszik, amit amúgy is akarnak. Kérnek ugyan tanácsot, de tulajdonképpen nincs szükségük idegen véleményekre. Minden egyes mondatból csak azt szűrik ki, ami a kedvükre való. A többit figyelmen kívül hagyják. "

Levél ugyan tényleg van néhány benne, de közel nem levélregény a Baba Dunya. Dunya meséli el mindennapjait. Leginkább azzal tudnám jellemezni ezt a mesélést, hogy száraz... Nagyon tárgyilagos, nagyon távolságtartó. Baba Dunya egy régi világ gyermeke, és az új világban is benne ragad a régiben. Az egész könyvet a maradiság hatja át. Egyszerűen öregszaga van. A halálfalu is olyan, mint valami borzasztó öregek otthona, ahol mindenki abszolút hátrányból indul, de néhányan azért kicsit kisegítik a még hátrányosabb helyzetűeket... Lábfájás, gyaloglás, kútvíz, mosogatás, dögunalmas hétköznapok a nagy semmi közepén. :/ A könyv 70%-a körülbelül ez. Ehhez képest igencsak meglepődtem, amikor a szerelmes cím ellenére, meg a levelekre várva végül egy krimi közepébe csöppentünk... :O A gyilkosság és a nyomozás felpezsdítette a kedélyeket, de megmaradt a tárgyilagosság az izgalmak ecsetelésekor is. Dunya pedig... hát, elnézést a szókimondásomért, de annyira nem való már erre a világra, nem érti már ezt, nem tud vele lépést tartani, semmire nem való a létezése sem... Ugyanaz a megfáradt maradiság sugárzik belőle végig, amikor haza is megy a halálzónába. Az ember nem tud mást, csak legyinteni rá, menjél csak, maradjál is ott. 

Igazából elég érdektelen maradt az egész buta sorsa számomra. :/ Nem keltett bennem szimpátiát, együttérzést, semmit. Visszaemlékezéseiben is boldogtalan, küzdelmes életének képeit kapjuk, és a leszármazottai is pont olyan boldogtalanok, mint ő... "Feküdjünk be a sírgödörbe" érzésem volt ettől a könyvtől, lehangoló, és nem nagyon vezet sehova.