Sarah Winman: Bádogember

"Eltöprengek, milyen lehet egy megszakadó szív hangja. És arra gondolok, talán halk, észrevehetetlenül halk, egyáltalán nem drámai. Mint amikor egy kimerült fecske szelíden a földre zuhan."

Sarah Winman könyvével egy, a régi időkre emlékeztető kalandot élhettem át, ugyanis semmit, se semmit nem tudtam a történetéről, és hogy mire számítsak majd. Ugrás volt az ismeretlenbe ez a regény, amit mások néhány szavas ajánlására olvastam el. A fülszövegből sem igazán tudtam sok mindenre következtetni, mit is kapok a történettől. 

A Bádogember egy lírai, különleges, érzelmekkel teli regény magányról, fájdalomról, be nem teljesült vágyakról, ugyanakkor barátságról, szeretetről, összetartozásról is. Nem gondoltam, hogy magával tud ragadni, főleg mert szakadozó szerkezetét az elején furcsának és nehezen követhetőnek éreztem, de aztán fokozatosan kikristályosodott ki kicsoda, és milyen is ez a viszonyrendszer a három főszereplő: Ellis, Michael és Annie közt. Ott voltak támpontnak a napraforgók a Van Gogh festményről és a nyári, csíkos pólós fénykép. Érdekesek voltak a mellékalakok is. Imádtam például Dora és Michael bensőséges viszonyáról olvasni, ahogy fél szavakból is megértették egymást és mindig egy nyelvet beszéltek. 

Ellis elbeszélése nem tudott annyira sodorni, és ült rajta egy kis nyomasztó spleen, de aztán amikor Michael átvette a stafétát, csak úgy peregtek a sorok, és kezdett összeállni minden. Élveztem ugyanazokat a jeleneteket, párbeszédeket más más szereplő szemszögéből újranézni. Ahogy befejeztem, rögtön az jutott eszembe, most az elejéről, újra, hadd nézzem! 

Annyi minden volt benne idegen és távoli, mégis annyira ismerős volt az egész, és ez talán azért lehet, mert olyan tapinthatóan mutatja meg az ember valóját, olyan nyersen adja körbe az érzelmeket. Anna Gavaldához hasonlítottam kicsit magamban, de Gavaldánál is valahogy zsigeribb, élesebb ábrázolásokat alkalmaz. 

Néha egy oldalban elregélt egy egész életnyi drámát, amiből akár külön könyv is lehetne. 

"Az emberek itt Monsieur Triste-nek neveznek. Szomorú úrnak. Tudtad? Elmosolyodtam. Nem. Azt hittem egyszerűen L'Anglais-nek hívnak."

Szép volt, akármennyi gyötrelem is volt benne a családi és személyes drámáktól kezdve a halálos betegségen át, a kihagyott lehetőségek végtelen szomorúságáig...

Annie, Ellis és Michael összetartoztak, de szerencsére mégsem egy bugyuta szerelmi háromszöggé minősítette le őket a szerző - ennél sokkal bonyolultabb volt minden, bonyolultságában pedig természetesen végtelenül egyszerű: háromlábú szék jutott eszembe róluk. 

"A kávé jó volt, nem instant, hanem igazi és erős, elmulasztotta az éhséget."

Kritikaként talán annyit fogalmaznék meg, hogy szerintem nem volt szükség a durvább szavakra, helyenként túl tárgyilagos leírásokra, enélkül is teljesen jó volt az ábrázolás.

Kicsit kihasználatlannak éreztem pár lehetőséget is, kár, hogy a vége nem alakult másként. 

Szerintem a párbeszédek nem szokványos formázása csak előnyére vált, lendületesebb volt tőle a szöveg, de sokaknak nem tetszik, hogy nincs gondolatjelezve. 

Értékelés: 10/9,5 Van Gogh festmény köré csavart sorsok, beteljesületlenség, életre szóló élmények pillanatnyi képkockái, amik beégnek a retinánkba, a szerelem bármit áthidaló szabad érzése... Színek és fény - és amikor összeáll, az maga az élet, ugye?

Igazán különleges élmény volt. Szeretnék még Sarah Winmantől olvasni. 

"A férfiaknak meg a fiúknak képesnek kell lenniük csodálatos dolgokra."