Poszt-turkáló: 35 kövér könnycsepp

Forrás.

Amikor a rövid, de ütős könyvekről szóló Kicsi a bors - tematikus ajánlót megírtam, akkor került elő a listázott művek közt Anna Gavalda 35 kiló remény című kisregénye, és ráébredtem, ez bizony kimaradt az eddigi,  freeblogról átmentett, poszt-turkálós bejegyzések közül. Gavaldától három könyvet olvastam egyébként eddig, az Együtt lehetnénket, a 35 kiló reményt és az Édes életünket, de tervezek még tőle mást is, mert bár nem varázsolt el az első alkalommal, de utána mind közelebb éreztem magamhoz a témáit. A 35 kiló remény különösen megérintett és meghatott. 

Az eredeti bejegyzés 2010.06.22-én született. 

Anna Gavalda: 35 kiló remény

Zöld, vékonyka. "Legoemberke fej"és pixelek. Mi lehet ez? És ráadásul Gavalda, aki a Vigaszágból olvasott részlet alapján nem volt szimpatikus... De mégis, ez a legoemberke, olyan furán vonzott, valami lehet benne. El kell olvasni...

"Néha csípőre tett kézzel odaállok a tükör elé, és kidüllesztem a mellkasom. Megdöbbenek mindig, tisztára, mint a giliszta a testépítőszalonban, vagy mint Asterix, a légiós, a filmgyári öltözőben: az emberek azt hiszik, mokány figura, de mikor kivecke­lődik az állatbőrből, egyszálbél kis mitugrász. Ahányszor csak a tükörképemet nézem, a jó gall jut eszembe."

A 35 kiló remény Grégoire, a kamaszfiú története. Grégoire különleges, és mégis köznapi. Hiszen utálja az iskolát, fizikailag rosszul lesz ha csak mennie kell, és nem is jeleskedik igazán. Szabadulna csak. Fabrikálni, barkácsolni szeret, mindig kell valamit kezdeni a kezével, és ügyes is ezekben a dolgokban.

Szülei mást sem tesznek csak marják egymást őmiatta, és a tanulmányi eredményei miatt. Grégoire igazán csak nagyapja, Léon apó sufnijában érzi jól magát az ismerős kátrány-, bagó- és gépzsírszagban, ahol járhat a keze, és ahol ha egy száj is jár, az akkor sem ellene beszél - nem úgy mint otthon.

"A nagyapám sufnijában olyan boldog vagyok, mint sehol másutt. Pedig semmi különös: sufni deszkából, hullámpalából a kert végében, télen meg lehet fagyni, nyáron hőgutát kap az ember. Minden alkalmat megragadok, hogy odamehessek. Barkácsolni, szerszámot kölcsönkérni, faanyagért, nézni Léon apómat munka közben (most egy étteremnek csinál bútort méretre), kérdezgetni, vagy csak úgy. Csak az örömért, hogy úgy érezhetem, a helyemen vagyok."

Grégoire többször is megbukik, majd ki is csapják az iskolából. Szülei végül intézetbe akarják küldeni, és még Grégoire-nak is megtetszik egy hely, a Grandchamps, ahol műhelyek vannak, számítógépek, üvegházak, csupa gyakorlati dolog. Azonban még ehhez sem elég a szint, amin Grégoire (állítólag) van. Léon apó indítja, rugdossa, hogy ne adja fel a dolgokat. Ő az egyetlen aki igazán szereti, és ő az egyetlen akit Grégoire is igazán szeret.

"Boldoguljál, a teremtésit! Tegyél a boldogságodért!"

Hogy vajon hogy lökdösik ők ketten kölcsönösen egymást tovább, mikor a legnagyobb szüksége van rá a másiknak, a kisregény végére kiderül.

Olyan rövidke a könyv, hogy ahogy elkezdjük, már be is fejeződik... Mint Ibrahim Úr, vagy az Oszkár és Rózsa mami. És Eric-Emmanuel Schmitt stílusához hasonlóan egy rövidségében is kerek egész, nagyon bölcs, és nagyon sokat hordozó, egyszerű, de tökéletes történetet kaptam, kaptunk. Akinek Schmitt könyvei tetszettek, ne hagyja ki Gavalda kiadagolt reményét sem. És persze kicsit téves, megtévesztő az "ifjúsági" titulus. Szerintem annál több.

Nekem nagyon kellemes meglepetést okozott, sosem hittem volna hogy meg tud ragadni, azt pedig főleg nem, hogy meg is siratom amúgy rendesen a könyvecskét. Egy kicsit mintha nekem írták volna, és nem ez az egyik legjobb érzés, amit kiválthat egy történet az emberből?

Grégoire alakja mindenkinek ismerős, megfogható, megérthető, még azoknak is akik jól tanultak. Az iskolát mindenki utálta valamilyen szinten. Sokan vannak úgy, hogy valamiben nagyon jeleskednek, másban sokkal kevésbé, és mégsem ismerik el őket, mert túlságosan összefonják az intelligenciát a tanulmányi eredményekkel...* Grégoire-nak arany keze és arany szíve van.

A veszekedő szülők helyzete is ismerős lehet, akik ugye a jól ismert módon megöregednek egymás mellett a spájzpolcon, mint meggy és málnalekvár, porosodnak** de már semmi közük egymáshoz. Csak Grégoire ügyei kötik össze őket, és az ezen való hajtépés, egymás hibáztatása.

És Léon apó...

Volt olyan szerencsém, hogy a Grégoire-éhoz hasonló nagypapából kiporcióztak nekem is egy kétszer 35 kilónyi mennyiséget. Csak sajnos nagyon rövid időre. Az én Léon apóm elment, de ez a történet visszaidézte nekem a sufnija szagát, a bagót, a szerszámosládát, egy zöld kopott kardigánt, és a rekedt köhögését...

"Mikor így mosolygott rám, mindig az jutott eszembe, hogy őt szeretem legjobban a világon, ne merészeljen meghalni nekem. Soha."

Zokogtam ezen a könyvön.

Értékelés: 10/10 Még sokszor-sokszor. Örök kedvenc.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Forrás.

* - Amadea egyik régebbi bejegyzése volt megjelölve, amiben erről beszélgettünk, a link már nem él.

** - utalás egy korábbi Csernus Imre előadásról írt posztra, amiben azokat a szülőket, akik egymás mellett öregszenek meg, de már igazán nem köti őket semmi egymáshoz a megszokáson kívül, a spájzpolcon porosodó meggy- és málnalekvárként említette a doki.

Sajnos már csak halovány impressziók maradtak meg erről az olvasásról, bizony már majdnem 8 év is eltelt azóta, szóval rég volt már, de emlékszem, hogy akkor istenesen megríkatott. Szívesen újraolvasnám. Érdekes, amikor nagyon konkrétan egy bizonyos személyhez kötődik egy könyv, egy bizonyos személyt juttat eszünkbe. Nektek vannak ilyenek?