Naomi Alderman: A hatalom

A hatalom mindenhol ott van. A hatalom volt a Könyvfesztivál legjobban várt megjelenése. A hatalom felkerült minden könyvmoly polcára.  A hatalom az a könyv, amit most mindenki olvas! A hatalom ott virít minden könyvesblogon. A hatalom és az irodalom lángra gyújt! A hatalomért mindenki rajong!

A hatalom... az év csalódása és eddigi legrosszabb könyve számomra.

Szóval ez egy negatív - sőt, mivel nem tudom és nem is szeretem magam visszafogni, kicsit paprikás - poszt lesz a könyvről, talán az egyetlen létező ilyen, merthogy valamiért mindenki imádja ezt a számomra élvezhetetlen és inkább csak túlhype-olt könyvet. 

Vagy ne lepődjek meg, ha A szolgálólány meséje sem talált be? 

A 21. Század Kiadó remek könyveket hoz és Kult könyvek sorozata nemcsak szemet gyönyörködtető, de csupa érdekes kötet is van benne. Olvastam is már egyet közülük, Az essexi kígyót, és bár nem voltam maradéktalanul elégedett, kedveltem, igényesnek tartottam. A hatalomnál is hasonló irodalmiságra és igényességre rendezkedtem be gondolatban, de sajnos közel nem ezt kaptam. Tulajdonképpen nem is értem, miért nem említik az értékelések a könyvvel kapcsolatban, hogy mennyire nagyon ponyva. Ami persze nem baj, nem kell mindennek köldöknézegetős szépirodalomnak lennie, de akkor ne legyen a Kult könyvek darabjaként beállítva, és magas irodalomként, kortárs szépirodalomként kezelve. A ponyva jelzőt ezért most tényleg kissé degradálóan olvasom rá.

Canva montázs. Jobbra lent a szerző. Forrás.

A történet központi eleme az, hogy a nők hatalmat kapnak a kezükbe, méghozzá szó szerint. A tinilányokban felébred egy furcsa szerv, a motring (eredetiben: skein), ami a kulcscsont körül elhelyezkedő izomköteg, és elektromosság létrehozására képes. A szerv és a képesség kialakulását nehéz bármihez is kapcsolni, de vannak elméletek amik egy bizonyos vegyi szennyezéssel hozzák összefüggésbe. A szerv azonban ott van az idősebb nőkben is, és "felébreszthető" a képesség egy kis áramütéssel. A női kéz halálos fegyverré válik így.
Mi történik vajon a világban, ha a nők egyszer csak ennek segítségével "meg tudják büntetni" a férfiakat, el tudják hárítani az erőszakos közeledést, át tudják venni az uralmat...? Mennyire csúszik ki a talaj az egész emberiség lába alól a erőviszonyok megváltozása miatt?

Jó az alapötlet, ez kétségtelen, és izgalmas kérdések sorozatát veti fel a nők kezébe kerülő hatalom.
Mégis, amivel igazán jellemezhető a könyv, azok a kidolgozatlan karakterek, a parlagon hagyott  ötletek, széthulló és befejezetlen cselekmény, és félrecsúszott filozófia...
Alderman csak csapong a különféle helyszínek közt, és bár a felépítés akár jó is lehetne, merthogy a fejezetek négy különféle szemszögből mutatják meg ezt a nők uralta (?), megváltozott világot, mégsem sikerül átfogó képet, értékes mondanivalót kihozni belőle. A politikát Cleary polgármesterasszony képviseli, az egyházat Allie (később Éva anya), a korrupciót, bűnszervezeteket, alvilágot Roxy, az újságírást, médiát pedig Tunde (akinek nevét tundí-nek kell ejteni és férfi). A főszereplők által képviselt szálak tehát akár tökéletesen körbe is hálózhatnák az új világrend minden aspektusát a társadalmi és szociális különbözőségektől a vallási fanatizmuson át a kialakuló diktatúrákig. Ehelyett azonban, bár összeérnek a sorsok, totálisan szétesik az, amit mesélni próbál. A szereplők nem elég árnyaltak, és Cleary-t kivéve nem is fejlődnek sehova (az ő fejlődése bár hiteles, de nem szimpatikus - önző és hataloméhes lett). Naivak, egydimenziósak, és nem került mögéjük olyan történet, egyediség, személyiség, ami miatt a sorsuk érdekelné az olvasót.

Forrás.

Forrás.

Nem tudom, mi volt a célja a könyvnek, mit akart Alderman mondani, mutatni rólunk, nőkről, vagy akár a jelenlegi világunkról... A hatalom persze mindenhol változásokat idéz elő, de ezek többségén átszaladunk csak, a lényegi kérdéseket alig érinti, nem részletezi Alderman, csak felvillant valamit  (pl. a női pápa megválasztása, miért csak egy fél mondat?!), aztán mintha úgy döntene, nem is fontos, hogy mi is alakul ki a világban, ne is mutassuk meg, hogy milyen lehetőségek vannak, hagyjuk ki a nagy ziccereket és csak süppedjünk bele ezeknek a középszerű szereplőknek az életébe, és alacsonyodjunk le drogokhoz, kínzásokhoz, bosszúálláshoz, és mindennek a felét ne is magyarázzuk meg. Jocelynnel mégis mi volt a baj például? Miért nem derült ki több arról, mik a motring titkai, hogy működik, miért nem működik egyeseknél állandó szinten? Mi van a fiúkkal, akiknek van, velük mi történt? Hogy zajlottak ezek az elkülönítések, hol kerekedtek felül nők és hol férfiak? Tudod valahol a korábbiakhoz hasonló társadalmi rend megmaradni? Mi felé is haladtunk a visszaszámlálásban? Mi van azokkal akik nem akartak felülkerekedni a férfiakon, ártani nekik? Engem egyébként felettébb zavart a férfiak ellen fordulás és a gyakran feleslegesen és fájdalmasan részletezett megkínzásuk mind árammal, mind szexuálisan. A pincér megalázása különösen gyalázatos rész, és nem, nem tartom jónak a jelenetet, vagy jól megírtnak, csak mert indulatot váltott ki belőlem... Nem tetszik és nem élveztem az olvasását... az egész könyvnek, egy percig se... Nem vagyok prűd, és nem szoktak zavarni a kemény vagy durva jelenetek sem a regényekben, olvasok horrort is, mégis ez a könyv nekem túl profán volt, tele káromkodással, csupa öncélúan erőszakos jelenettel. Egyszerűen túltolták az erőszakot és a vért... A medencébe ölt férfi és a slagos hasonlat... az üvegszilánkok felnyalatása, karok meg fej letépése egyben... a szektás nők módszeres és brutális férfikínzásai, és az, hogy a gyermekeket is bántották (hordó)... El tudtam volna fogadni ezt is, ha közben azért kapok valamit cserébe, az igényesebb oldalról. De semmi, csak fájdalommal teli nyomasztó és durva jelenetek és sehova sem vezető, káromkodásokkal teli párbeszédek váltották egymást... Mintha Alderman maga sem tudott volna mit kezdeni az ötletével, csak fogott pár alakot, akinek a szájába adta a sok bazdmeget, és mindenki kiverte a szart a másikból minden második oldalon. Mindezek mellett kiváltképp furcsán hatott az egyházi fejezetek maszlagos, álszent, túlcirkalmazott szövege... ("szomjúhozza" brr)

Ami pedig végképp kiborított, hogy a katarzis elmaradt. Az irodalom bizony nem gyújtott lángra, hacsak nem arra céloztak az egyébiránt frappáns szlogennel, hogy a lángcsóvák a fejemből fognak kicsapni dühömben. :@

Canva montázs. Forrás 1,2,3.

Mi volt ez a befejezés? Mi történt tulajdonképpen? Áhíthatjuk az "özönvizet" meg az apokalipszist, de attól még az nem fog bekövetkezni. Tiszta lap... ? Pusztuljon az emberiség? Nincs megoldás? Nem lehet konszolidálni a helyzetet? Mintha meg sem próbálnák. Semmi sem jó, se egy férfiak, se egy nők uralta világ? Vesszen minden? És ez az üzenet sem tetszik. A könyvnek semelyik üzenete sem tetszik. Azt mutatja, hogy ha ekkora hatalom kerülne a kezünkbe nekünk, nőknek, akkor bosszúszomjas vadállatokká változnánk, akik a férfiakon töltik ki dühüket, gyakorlatilag válogatás nélkül? Miért ábrázolja a nőket - hatalom ide vagy oda - ilyen szenvtelen, lelketlen, empátia híján lévő szörnyetegeknek? Dühítő, hogy ezeket a konzekvenciákat lehet levonni az írásból. Dühítő, hogy nem tudott ennél árnyaltabb és érzékenyebb képet mutatni Alderman a nőkről, egy nők vezette világról, és így végső soron saját magáról sem. :(( Dühítő, ha ezzel egyetértünk!

Gondolkodtam rajta, hogy talán nincs bennem elég feminista lelkület ehhez a regényhez, vagy úgy en bloc egyáltalán, de biztosan nem csak erről van szó, mert legtöbbször csak azt éreztem, hogy ez egy szörnyen megírt könyv, unalmas, teljesen stílustalan, félresiklott a mondanivalója, és sosem érek a végére... Az első dolog, amire felkaptam a fejem, a 180. oldal környékén jött elő (a motringos fiú), aztán ismét visszasüllyedt az érdektelenségbe minden. Az élményen pedig, ha lehet még tovább rontott a fordítás minősége. Zavaróan magyartalan, és az eredeti szöveggel összevetve több helyen nagyon pontatlan. Nem hinném, hogy sokkal, de talán valamivel élvezhetőbb lett volna eredetiben... Sajnálom, hogy nem úgy próbálkoztam.

A beillesztett rajzok, illusztrációk mondanivalóját sem sikerült megfejtenem. Szerintem nem színesítették a mondanivalót. Ahogy a kerettörténet levelezése sem Neil és Naomi közt.

Érdekesség: a Lichtenberg-ábra. Ti tudtátok mi ez? :)
Kedvenc szereplő: Tunde, de lehetett volna sokkal értelmesebb és érdekesebb sorsot szánni neki.
Legkiborítóbb rész: A 170. oldalon olyan mértékű obszcenitás van, hogy becsuktam. És céltalan ismétcsak. És nem, nem érdekel, hogy ez egy chatszoba beszélgetésének kivonata csak.
De ugyanilyen kiborító volt az üvegszilánkos is, ami már korábban említettem.
Kedvenc rész: Cleary polgármester tesztelése a képességre és a motringos fiú. 

Forrás.

Értékelés: 10/2 Tulajdonképpen a 2 pontot sem tudom megmagyarázni, mire is adom, de ennél kevesebbet talán tényleg csak a hírhedt kurblimadár kapott tőlem... A borító, ha nem is "szép", de hatásos, stílusos, és tetszetős maga a kiadás. De az régen rossz, ha mindössze ez a dicsérni való egy könyvön...

Nem gondoltam volna, hogy ennyire nem leszünk jóban ezzel a könyvvel... Nekem is a legjobban várt megjelenések, és biztos beszerzések közt volt. Az egyöntetű pozitív reakciókat elnézve kicsit furcsán is érzem magam a véleményemmel, de legalább színesítem ezt az egyhangú palettát... (nézzetek azért körül Goodreadsen is, ott nagyobb a merítés, és van egy csomó mixed feeling) Nem találom ezt a regényt sem ütősnek, sem felkavarónak, sem izgalmasnak, sőt. 

Ennyi szidalmazás után kissé visszatetsző lesz a "rendeld meg itt!" sor, de mindenki másnak ez az év olvasmánya, számtalan díjat is nyert már, elismerik ésatöbbi ésatöbbi, szóval nem kell nekem elhinni, hogy rossz, olvassátok el magatok,  hátha nektek bejön, a többséghez hasonlóan! És most már jöhet a:

Rendeld meg >ITT<! :D 

Fordítási kukacoskodás: 

- "hiába hasogatunk szőrszálat" - kill me now. 

- Urbandox emailjében: "a felét se tudod, húgi"...  

- "pókérzék" - nem vicc, sikerült a spidey sense-t pókérzéknek lefordítani. Gratulálok hozzá.

- "boom" az eredetiben "zumek" lett a magyarban - khm, érti valaki ezt a szót egyáltalán? 

- "facsoport képezte takarás" 

- egyedül a "tarzankodás" tetszett a fordítói gyöngyszemek közül, de sajnos kár volt ránéznem arra a teljes bekezdésre, mert összehasonlítva a magyarral, hiába adott hozzá a tarzankodás egy kis hangulatot, nagyon nem volt fedésben az a pár mondat az eredetivel.