Poszt-turkáló: Selyem

Amíg tudok hozni új posztot a nemrég elolvasott és most olvasott könyveimről, és kicsit utolérem magam a várólistákkal kapcsolatos körbeposzttal, addig hozok nektek egy posztot egy korábbi, 2010-es olvasásról. Alessandro Baricco stílusát nagyon kedvelem. Szinte költészet a prózája. A Selyem volt az első, amit megismertem tőle, és azóta jó pár másik könyve követte. A Mr. Gwynnek sikerült is leköröznie, bár ki tudja mit hozna egy újraolvasás. 

A poszt-turkáló rovatban most átmentem ide a freeblogról elveszett Selyem posztomat. Az eredeti bejegyzés 2010.06.04-én íródott. 

Lenge kelme

Alessandro Baricco: Selyem

Ismét hangoskönyv, de valami egész más, mint az Abigél. Más stílus, és más élmény is, amit adott. Nem tudtam mire számítsak, mert bár olvastam ajánlókat a könyvről, de valahogy mégis a sötétben hagytak, hogy miről szól, mi a lényege, milyen lesz. Mindenki magasan csillagozta és dicsérte egyszerű szépségét. Bevallom, én az elején megijedtem, mert nem tudtam rögtön ráhangolódni, és többször elaludtam a felolvasás első 20 percében, mert mindig este kezdtem neki. Csányi Sándor monoton, néha kissé unott jellegű hangja álomba ringatott, és a figyelmem is sokszor elkalandozott közben, vissza kellett tekergetnem, hogy lemaradtam-e valamiről. Mindennek tetejébe még idegenkedtem is a japán világtól, mert nem szeretem az ilyen témájú könyveket, nem is igazán keresem a "társaságukat". Végül úgy döntöttem ebből elég, elölről kezdem az egészet, újra meghallgattam a már ezerszer hallottat is, és aztán a többit, és a többit...

A történet Hervé Joncour életének néhány évét öleli fel. Hervé Joncour Lavilledieu-ben él, és selyemhernyókereskedőként viszonylag kevés munkával sok pénzt keres. A selyemgyártásból élő falucska bajba kerül, amikor fertőzés pusztítja a petéket mind Európában, mind Afrikában. Baldabiou, a fonodák és az ipar helyi megalapítója Hervé Joncourt Japánba küldi, az egyetlen olyan helyre, ahol még egészséges peték lelhetők, köszönhetően az elzártságnak. Hervé Joncour küldetése sikerrel jár, kicsempészi a petéket. Arra nem számít azonban, hogy Hara Kei udvarában, akitől az árut szerzi, különös módon megbabonázza majd egy nem keleti metszésű szempár, egy rikító kelmékbe öltözött titokzatos nő. Hervé Joncour még sokszor visszatér Japánba, és lebonyolítja a tiltott üzletet, egyre a lány után sóvárogva, pillantását keresve, szavára szomjazva. Ki ez a nő? Miben rejlik a vonzereje? Mit akar? És mi lesz Hélene-nel, a feleséggel, aki Lavilledieu-ben vár és vár, minden évben, hogy Hervé Joncour hazatérjen hosszú hónapokig tartó útjáról?

Nem tudtam mire céloznak a blogokban a nyelvi szépséget illetően. Amíg bele nem borzongtam én is a mondatokba, a szavakba, az érzékek különleges, finom, és mégis olyan erőteljes ingerlésébe, hogy az már valóban művészet. Baricco csodaszépen ír. Valóban lírai, és az ismétlődések is csak fokozzák a hangulatot.

Először megijedtem, mert a hangoskönyv cd-k feltelepítésénél minden egységet csak számokkal jelölt a lejátszó, és én jelöltem ki külön melyik melyik cd-ről való... Amikor jöttek az egyre ismétlődő szövegrészek, például Hervé Joncourról ahogy átszeli Európát, azt gyanítottam, hogy rosszul csináltam a számozást. Aztán megnyugodtam, mert minden stimmelt. Minden annyira a helyén volt benne, hogy kiragadott az ilyen földi problémákból, és csak vitt magával...

A legkedvesebb mondat, bár mások számára a könyvben talán fel sem tűnt annyira, számomra Hélène leírása. Csányi talán ezt a részt olvasta legszebben.

"Hélène magas nő volt, lassú mozgású, hosszú fekete haját soha nem tűzte föl. A hangja szépséges."

A levelet a végén Ónodi Eszter tolmácsolásában hallhatjuk. Hogy hogyan érték el azt a földön túli csengést, amivel szól, nem tudom, de külön élmény volt maga a hang, a levélen és tartalmán, és a fordulaton túl is. 

Szerettem Hélène-t. Megvetettem Hervé Joncourt. Imádtam a csodálatos, odaillő zenei bevágásokat a fejezetek végén. A rutinszerű ismétlődéseket. A szavakat, színeket, ízeket, érzéseket. Mindent érezni lehetett ebben a könyvben. Hallgatva talán még inkább. De nagyon felkavart. Nem sírtam rajta, mert ez annál mélyebb volt, inkább fájdalmas, mint sírásra késztető. Sokáig velem lesz még, és biztosan meg fogom hallgatni újra. 

Egyszerű szavakkal megírt, kicsit elvont, de nagyon is érthető, gyönyörű költemény.

Értékelés: 10/9,5 Áradoztam róla, megfogott, csodálom, de a döcögős indulás, a ráhangolódás nehézsége, és főképp az, hogy felkavart, felzaklatott, de nem egészen vitte el a zaklatottságomat a végével, egy nagyon pici levonást eredményez.

A szép szavak közül még:

"– Mi ez? 

– Madárház. 

– Madárház? 

– Igen. 

– És mire jó? 

(…) 

– Telerakod madarakkal, amennyivel csak bírod, aztán egy szép napon, amikor valami boldogság ér, kinyitod, és nézed, amint elrepülnek."

"– Különös fájdalom. 

Halkan. 

– Belehalni a vágyódásba olyasmi után, amit soha nem fog az ember átélni."

"Időnkint, szeles napokon, lement a park végébe, a tóhoz, és órákig nézte a partról borzolódó víz felszínét, váratlan alakokat formált, melyek a legkülönbözőbb irányban csillogtak, szeszélyesen. Csupán egy szél volt: de a víztükrön mintha ezrével fújt volna. Minden irányból. Szép látvány volt. Alig érzékelhető, megmagyarázhatatlan. 

Hébe-korba, szeles napokon, Hervé Joncour lement a tóhoz, és órákig nézte, mert úgy tűnt, a vízen egy alig érzékelhető, megmagyarázhatatlan látványban van része, magát az életet látja."

És végül, a selyemhernyók, a drága apróságok - amik miatt minden elindul, de amik nem is játszanak akkora szerepet, mint a cselekményszövés sejteti:

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Újra kellene hallgatnom ezt a gyöngyszemet, hogy most hogy látom, és milyen érzéseket kelt. Nem tudom már, miért vetettem meg Joncour-t, de emlékszem, Szee akkor azt mondta rá, hogy biztos nagyon fiatal vagyok, ha megvetem. Talán már másként gondolnám, tényleg megér egy újraolvasást a dolog. 

Érdekes volt ezt a posztot átmentetni ide, átolvasni... Látszik rajta, hogy még mennyire nem voltam hozzászokva a hangoskönyvekhez, nehezemre esett figyelni rájuk. Azóta ez rengeteget fejlődött, persze túl is vagyok egy nagy adag hangoson. :) Azt meg csak csendben jegyzem meg, milyen helyesírási hibákat kellett kijavítanom... ;)
Az ifjú arát szeretném majd olvasni Bariccótól következőleg. Nektek mi a kedvenc tőle?