Muriel Barbery: The Elegance of the Hedgehog

Muriel Barbery könyve már vagy hat éve ül a polcomon, és sosem tudtam igazán milyen hangulatú regényt is képzeljek mögé. Most, hogy a várólista csökkentés keretein belül elolvastam, azt kell mondjam, elég hullámzó a viszonyunk. Nem ragadott magával, nem feltétlenül szerettem a stílusát és gondolatait, de mégis értettem néhol, miért szeretik annyira nagyon, akik tényleg odáig vannak érte. 

A könyv a Grenelle utcában játszódik és két narrátora a ház két lakója: Renée, az 54 éves gondnok (concierge), és Paloma, egy 12 éves kislány. Váltott nézőpontjukból ismerjük meg a többi lakót, és a két szereplő mélyenszántó gondolatait, érzéseiket. Igen, volt egy kis rándulásom a mélyenszántó szónál, aki ismer már, az biztos érzékelte. Túl sok ez valahogy. Rettenetes mennyiségű mély filozofálás van benne, ami nem igazán kötött le, vagy egyszerűen hiteltelennek éreztem tőle a szereplőket. 12 évesen kinek vannak ilyen gondolatai? Ki az, aki ilyen idősen dobálózik olyan fogalmakkal, mint sztereotípia vagy promiszkuitás? Még ha igen okos is, sokat olvas, és valóban művelt, akkor sincs egyszerűen elég élettapasztalata egy ekkora kislánynak, hogy ilyen nagyokat gondoljon... Így meg csak olyan üres frázis puffogtatás volt - hiába tetszett némelyik, furcsa volt az ő szájából.

Paloma ilyenformán, ahogy ez a regénybeli Paloma meg lett alkotva, számomra elképzelhetetlen, hogy létezzen. De sajnos ugyanígy éreztem Renée-vel kapcsolatban is - nem hiszem el, hogy vannak ilyen hiperintelligens, a műveletlenség látszatát foggal-körömmel és mindenféle felesleges és fárasztó eszközzel fenntartó házmesterek, akik kvázi saját árnyékuktól félve nem mernek egy jobb életet élni, és sündisznóvá gömbölyödve bökdösnek kifelé szüntelenül... 

Egyébként pedig igen érdekes a gondolat, hogy akkor attól intelligens-e valaki, hogy kívülről citálja az Anna Kareninát, vagy hogy néha igen lesajnáló hangnemben beszél (gondolkodik) a képességekben tőle elmaradókról. ... 

A könyvet akkor kezdtem igazán élvezni, amikor Kakuro Ozu, a japán úr megjelent, és amikor Paloma és Renée végre találkoztak. Szerkezetileg ezek a fordulatok szerintem elég későn következtek be, jó lett volna többet látni a kapcsolatukból. Itt kicsit feloldódott mindenki, és levetkőzték azokat a nagyon merev, nagyon sznob burkokat, amikbe Barbery beletuszkolta őket. Renée-ből előjött a szerelemre vágyó, tetszeni akaró nő, Palomából előjött a iskolás kislány. 

A legeslegjobb jelenet kétségkívül a pszichológussal való beszélgetés volt, ott először még nevettem is a nagyon tipikus, visszakérdezős reakciókon, aztán viszont letaszított a mélybe a végén, az igen csúnya és kiábrándító volt... Mint ahogy Paloma érezte magát: győzött, de micsoda győzelem volt ez?

Paloma egyébként akkor volt igazán szimpatikus, amikor legjobb barátnőjéről, vagy csak szerelmes gondolataikról beszélt kicsit. Nem kellett volna szerintem annyira sok, rémesen nagy eszmét a szájába adni, és több gyerekes aprósággal közelebb hozható lett volna az olvasókhoz - vagy legalábbis hozzám biztosan.

A szerző japán dolgok iránti szeretete átjön, kedveltem ezt a szálat, érdekes a kultúrájuk, és imádom a szusit. Viszont kissé idegrángást kaptam attól, hogy a tolóajtó miért nem töri meg a teret, mint a mi hagyományos ajtóink. Ahh. Felesleges túlzások. 

A másik pedig, hogy itt is előjöttek furcsaságok az intelligenciával kapcsolatban. A lehúzáskor Confutatist játszó wc, álmaimban se jöjjön elő ilyen sznobkodó marhaság... Ja és kis híján röhögőgörcsöt kaptam, hogy Kakuro macskáját Kittynek hívják, és ettől elaléltunk, hát én rögtön a "kitty", mint "cicus"-ra asszociáltam volna, nem Tolsztoljra. 

A kérdésfelvetések egyébként jók, vannak benne megfontolandó gondolatok és olyanok, amik remekül megállják a helyüket kiírt idézetként, valahogy mégsem ragadott meg annyira, hogy ezeket fel is jegyezzem belőle. A művészetekről való filozofálása kiváltképp untatott. Egyszerűen nem tudtunk egy hullámhosszon mozogni. A végével sokan elégedetlenek, hogy miért így történt, nekem pont ez tetszett benne, kellett valami drámai. SPOILER!!! kicsit olyan isteni igazságszolgáltatásnak is éreztem, hogy tessék, eddig miért nem tudtál az életeddel valamit, bármit is kezdeni, most tessék, vége! Plusz ez kellett ahhoz, hogy Paloma elvesse az öngyilkosság gondolatát. SPOILER vége!!! 

A regényből készült 2009-ben egy adaptáció, francia. A trailer alapján jobbnak tűnik a könyvnél, lehet, hogy megnézem. :)

Értékelés: 10/5,5 Igen is, meg nem is. Nem vagyok rá piszokul mérges, de nem vont a bűvkörébe, és bár értem, mi a vonzó benne, érezni nem tudtam.

Az Anna Kareninát viszont kedvem támadt elolvasni. :)

Érdekes szavak, kifejezések:

- nary: soha
- sow: anyadisznó, koca
- onomatopoeia: hangutánzás
- mitre: püspöksüveg, pápasüveg
- incunabulum: ősnyomtatvány (?)
- factotum: mindenes
- rigmarole: badarság, zagyvaság, üres beszéd
- importunate: bosszantó, okvetetlenkedő
- boor: paraszt, bunkó, bugris
- clandestine: rejtett, titkos, alattomos