Sofi Oksanen: Baby Jane

"Nem volt 'bársonyos', 'búgó' vagy 'rekedtes', még ha elbűvölt is, mint a női mell bőre, a bársony csiklandozása a nyakon, vagy mint meleg kéz érintése a blúz alatt. Mintha az a hang sűrű kakaót inna és mandulát enne. És rekedt is volt, de úgy, ahogy a nyár éji erdő rekedt és tiszta egyszerre, amikor a fák homályban úsznak, az eget pedig ragyogó fény öleli át. Olyan volt hallgatni, mintha az ember rózsa- és liliomszirmokkal töltött párnára hajtaná a fejét. Hangját csak a kardamom illatához lehet hasonlítani. Meg a fahéjéhoz. Egy feketerigó, fahéj- és kardamomtorokkal."

Elég nagy lutri volt ez a könyv azt hiszem, és többen is mondták, hogy nem fog nekem tetszeni, nem ajánlják, mégis elolvastam. Egy kedves barátnőm adta egyébként kölcsön, akinek bízom az ízlésében. :) 

Valóban nem olyan témákat jár körbe a Baby Jane, amikről olvasni szoktam: leszbikusok, pánikbetegség, depresszió, mentális zavarok, gyógyszerek, pia, underground... Egy szubkultúra, egy más világ. 

Mégis tetszett. Pedig eleinte kicsit laposnak éreztem a szöveg stílusát, és azt gondoltam túlértékelt szerző lesz ez az Oksanen is, mégis elég hamar és észrevétlenül magával rántott. Rettentően érdekelt Kormi és a másik nő, a névtelen elbeszélő sorsa. Tetszett az éles váltás, amikor a jelenben látjuk az elbeszélőt Joonatannal, a tettetés részletezése, az ál-élet...  És aztán újra vissza a Kormi-féle nyüzsgésbe, ami aztán mégis megreked, bezárul egyetlen szobába... Kormi nagyon beteg, pánikzavaros és súlyosan depressziós. A boltba se tud elmenni egyedül, a szemetet sem képes levinni. 

A névtelen elbeszélő és ő hosszú kapcsolatban vannak egymással a regényben, hosszú és zaklatott, zűrös, viharos kapcsolatban. 

"Riadt macskák és ablakon kidobott telefonok. Sírás, amit mindketten előbb saját sarkunkban, majd a másik szájába sírtunk. Használt zsebkendők, gyűrött hegyei és sírástól remegő kézzel meggyújtott cigaretták. Nyugtató italok, egyik a másik után. Rossz szavak. A nem megfelelő tettek közül a leginkább nem megfelelőek." 

A lecsúszottság, a kilátástalanság átsüt a lapokon, nyomasztó, ám mégis vannak reményteli részek benne. Az egész bizarr üzleti vállalkozás például, amit sikerre visznek Kormival... Bizarr és néhol gusztustalan is, amivel kereskedni kezdenek, de van erre igény. Előjött megint a gonosz kis félmosolyom, hogy mennyire álszent is a kardigános szépirodalom, mennyire jelen van a testiség és a testnedvek az ilyen alkotásokban. 

Kormit amikor kezelték is korábban, amikor még eljárt terápiára, valószínűleg nem jól kezelték. Az elbeszélő próbálná másfelé terelni, elvinni alternatív terápiákra, de beleütközik a nagy igazságba: nem neki kellene ezt akarni, hanem Korminak.  

"Annak idején öt évbe telt, mire bejutott a terápiára, és a kezelés célja az volt, hogy kiderítsék, mi romlott el gyerekkorában, holott Korminak kognitív rövid terápiára lett volna szüksége rögtön az elején, és valakire, aki elmondja, hogy Bossának nem lett volna szabad már az első alkalommal sem lemennie helyette a boltba. De az egyetlen segítség, amit Kormi akkor kapott, a betegszabadság volt, és egy halom gyógyszer, persze benzók és Prozac kezdetnek, amit a találgatóközpont orvosa Prozac-tollal írt fel, miközben Prozac-jegyzetlapokat pörgetett, és Prozac-kulcstartó zörgött a nyakában."

Az extravagáns szerző.

Legyen bármilyen távoli ez a világ, és ezek a problémák, Sofi Oksanen eléri, hogy érdekeljen a karaktereinek a sorsa, hogy együttérezzünk velük, akármennyire is fejbe kólintanánk őket néha legszívesebben. Kicsit segít megérteni a depresszió mivoltát is. Tetszett, hogy kritizálta a "légyboldog" jellegű önsegítő könyveket... Egy igazán beteg, mentálisan instabil embernek ezek abszolút használhatatlan dolgok - ugyanígy tanácsként is használhatatlan a vegyél erőt magadon és egyéb üres frázisok. Kormi nem jó dolgában nem megy el otthonról és nem csinál semmit, hanem egyszerűen képtelen rá. Szorong, pánikol, belesüpped az erőtlenségbe, néha az önsajnálatba is, igen... és más a napi rutinja mint egy egészséges embernek.

Érdekes könyv, ami egyszerre taszító, földre teperő és közben mégis magával ragadó. 

A vége számomra meglepő volt. 

Az elbeszélő hangja különösen tetszett. 

Egy kis kritika: nekem sok volt az angol dalszöveg-betét a végén, nem kellett volna ennyi ilyen adalék, a hangulat egyébként is jól meg volt alapozva ezek nélkül is.

Fogok még Oksanent olvasni, régóta aszalom például a polcomon a Tisztogatást (Purge). 

10/8,5

U.i.1.: A cím miért Baby Jane?

U.i.2.: Érdekesség: butch és femme szerepek.