Poszt-turkáló: Börleszk

Forrás.

Rég hoztam már régebbi posztot a freeblogon elveszettek közül, de most pótlom a lemaradásaimat, és kicsit rendszeresebbé teszem újra a Poszt-turkáló rovatot. A mai poszt Kurt Vonnegut Börleszkje, amit még 2009-ben olvastam, méghozzá egy kis baki és véletlen folytán, amit rögtön a poszt elején le is írtam. Vonnegut életművét azóta sem folytattam, de várom a javaslatokat, ez alapján mi tetszene még tőle vajon? Az eredeti poszt 2009.09.17-én íródott:

Kurt Vonnegut: Börleszk

Mostanában hajlamos vagyok olyan könyvekkel kapcsolatba kerülni, amikről elég nehéz véleményt írnom... Hogy is került hozzám Vonnegut? Érdekes és véletlen módon. Megvettem ugyanis ajándékba egy barátnak. Aztán kiderült, hogy melléfogtam, megvan neki. Vettem neki egy másik Vonnegutot, és azt mondtam, hogy megvolt a blokk és becseréltem. :) Persze a blokk már ki tudja hol volt... :) Nem akartam hogy ezen idegeskedjen, és megtartottam magamnak a Börleszket (kíváncsi vagyok tényleg olvas-e, hogy majd reagál-e erre a kis megjegyzésre :)) - (update: sosem reagált rá  :))

Szóval gondoltam majdcsak eljön a pillanat, amikor ráhangolódva érzem magam. És alig telt el röpke 3 év azóta, máris sorra került... :) A Börleszk jegyében most ideírhatnám hogy: "Hehe."

A könyv abszurd, futurisztikus megfoghatatlan történet, sok mondanivalóval. A főszereplő Wilbur Nárcisz-11 Swain, az USA kétméteres, rút elnöke, aki a "Nincs többé magány!" kampánymondattal nyeri meg a választást, és sorsolással kialakított középső nevekkel mesterséges nagycsaládokat alkot az államokban, hogy így senki soha ne legyen rokonok híján, és boldogtalanul. Eközben a kínaiak gazdasági okokból apróra zsugorítják magukat, uralják a tudományt, a Marsot, a gravitációt (amit nehézkedésnek emleget Vonnegut legtöbbször). Az Egyesült Államok pedig hanyatlik, pusztít a zöld halál, albán influenza, minden mi szem-szájnak ingere, és harcok folynak.

Meg kell hogy mondjam, az előszó után azt gondoltam atyám, ez nagyon jó lesz. Első felét imádtam. Wilbur és ikernővére Eliza nevelkedéséről szól. Tetszettek a leírások, a gyermekek bizarr külseje, titkolt géniuszuk, az ódon kastély képe ahol nevelkednek és járják a mindenki más számára titkos járatokat. Valahogy eddig értettem teljességgel. A mesterségek családok kialakításánál húztam a számat kicsit, hogy micsoda képtelen ötlet. Nekem aztán nem kéne egy rakat idegen mesterséges rokonnak, valódi kötelezettségekkel... Szóval itt kicsit megrendültem abban, hogy ez olyan jó könyv-e, de lekötött. Aztán a vége felé elvesztettem a fonalat, ahogy a jelenbe kanyarodott, és kicsit jellegtelenül és idegesítően ért véget szerintem.

Persze értem én - ha nem is nagyon tudom hűen visszaadni - hogy mennyire nagy abban a vonatkozásban, hogy ilyen stílusban és ilyen kis terjedelemben annyi de annyi mindent kritizál a modernizációban, a társadalomban, az emberekben, a tudományban. Pont emiatt a belátás miatt érzem úgy, hogy annyira nincs is jogom kritikával illetni, de mégis úgy érzem ha ilyen nagyon jó gondolatokat belebugyolál abszurd köntösbe, akkor ne tegye összecsapottá a végét, és ne maszatolja össze a lezárást... A nehézkedésről és annak enyhüléséről hírt adó mondatok egy idő után különösen feleslegessé váltak, és csak felvontam a szemöldököm...

Igazán az Eliza-Wilbur vonalat élveztem és abban a részében éreztem jól magam a Vonnegut fantáziavilágának. Illetve ami még nagyon megfogott, az az előbeszéd, amiben sok apró és nagy dolgot tudunk meg Vonnegut családjáról, és annyira "folytatni akarom" hangulatot teremt, hogy le a kalappal. 

Sajnos a befejezés számomra depresszív volt, és nem annyira szeretem a depresszív dolgokat (van már épp elég bajunk jelszóval :)).

Bookmarked gondolatok:

"A gyerekek fejében levő múzeum alighanem automatikusan kiürül a parttalan borzalom óráiban - hogy megóvja őket az örök fájdalomtól."

"Az élet szerintem eszményi formájában olyan kell legyen, mint a menüett vagy a virginiai kopogós vagy a ragtime; olyasmi, amit az ember könnyen elsajátít a tánciskolában."

"Magként kezdtem, 

hússá lettem,

rossz, ha fájok, 

jó, ha ettem.

Aludnom kell, 

álmot látnom,

röhögnöm és

ordibálnom.

De ha végem

már mint húsnak,

ültessetek

el nárcisznak."

"Ami a nővéremet meg engem illet: mi azzal az elhatározással születtünk, hogy mindig a lehető legboldogabbak leszünk. Talán ebben a tekintetben is torzszülöttek voltunk. Hehe."

"...az értelem és érzékenység ily szörnyeteg testben, mint az Elizáé meg az enyém, csak még visszataszítóbbá tesz bennünket."

"A mesterséges nagycsaládok elmélete Amerikában nem újdonság. Az orvosok rokonuknak érzik az összes orvost, az ügyvédek az ügyvédeket, írók az írókat, sportolók a sportolókat, politikusok a politikusokat, és így tovább." 

"A történelem nem egyéb, mint meglepetések sorozata – mondottam. – Semmi másra nem készíthet fel bennünket, mint újabb meglepetésekre. Kérem jegyezzék."

Eredeti cím: Slapstick - or Lonesome No More! Talán angolul jobb lett volna.

Értékelés: 10/7 Érdemes volt elolvasni, de Vonnegut nem az én nagy szerelmem.