Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan

Megjártam rendesen a hadak útját a legelső várólista csökkentős könyvemmel... Lelassította a szokásos év eleji lendületemet, és ha év végén oda lyukadok ki, hogy nem sikerült teljesítenem a listát, azt már biztosan mondom, hogy Marija Morevnára fogom kenni! 

Hívogató volt, és csodás, népmesei háttérrel csábító, masszív kötet. Négy évet várattam, amióta megvettem magamnak, és most, ó fájdalom, azt kell mondjam, bár az idők végezetéig várattam volna... Rég szenvedtem ugyanis ennyit könyvön. El kellett volna hajítanom a pokolba a negyedénél, ahogy mostanában meg is fogadtam, hogy el fogom őket, mert nem lesz jobb ilyenkor, sőt... Ehelyett, nem hallgatva a józan eszemre végigküzdöttem magam, félig fuldokolva ezen a szürreális trutyin, és misztikus mocsáron, és az lebegett előttem, hogy ez vcs-könyv, ez vcs-könyv, elolvasom akkoris ha belepusztulok, hátha lesz valami értelme a végén. És NEM LETT! :D Ezért most írhatom szépen a piros betűs figyelmeztetést: 

Figyelem! FELPAPRIKÁZOTT POSZT és erőteljes negatív vélemény, én szóltam!

Na zdarovje annak, aki tovább olvas! 

"A madarakkal annyi a gond - mondta Iván (...)" 

És Iván ezzel szépen felvezeti a gondolataimat... Pedig eleinte tetszett a könyv hangulata, bár már a kezdetektől rémesen nyomasztó volt. Megült a szívemen, mint egy nagy, kövér fekete szarka, és a görbe karmaival belekapaszkodott a szívkamráimba, nekem meg csak folyt a vérem tőle, és mégis megsimogatni vágytam a madárkát... 

"Marija Morevna úgy hordozta titkát, akár egy gyermeket. A szíve meghízott tőle, mert a szív kedvenc eledele a titok."

Jól hangzik, ha ilyet hoz ki valakiből egy regény, nem? Irodalmi igényességű, és nagyon szép a fordítása, nem lehetett könnyű munka. Elismerem ebből a szempontból az értékességét, és meghajlok Kleinheincz Csilla előtt.
Mutatok belőle néhány szép mondatot is, hogy ne csak szidalmazzam:

"A nap reumára panaszkodva megropogtatta csontjait a csupasz hársfaágakon." 

"(...) mi más a világ, mint egy szorító, ahol a bolondok és ördögök összemérik öklüket?"

"jégfehér hangjának vége feketére perzselődött."

"A család tövises, csúnya intézmény (...)"

"Egy házasság bizalmas dolog. Saját, vad törvényei, titkos történetei és barbárságai vannak, és ami a házsastársak között folyik, az kívülállók számára érthetetlen. Rettenetesnek, komornak tűnünk a szemedben, és azt látod, hogy hullik a vérünk, de ami kettőnk között van, azért megküzdöttünk, épp olyanná tettük, amilyennek szerettük volna, épp olyan színűvé és alakúvá."

"- Amikor megláttam, arra gondoltam, hogy jó lenne összegömbölyödni benne, elaludni és soha fel nem ébredni. 

- Mása, a férfiak nem erre valók. Mindig azt akarják, hogy dolgozz, amikor épp nem édesíted meg ágyba zuhanásukat a nap végén."

De egészében: egy szépen megírt, kulturális és misztikus elemekkel átszőtt értelmetlenség volt ez a könyv számomra.

Olyan érzésem támadt, mint annak idején az Alice Csodaországban olvasásakor: hogy aki ezt írta, az be van lőve, vagy be volt, és elég jól emlékszik drogos lázálmaira... 

Beleragadtam ebbe a sok értelmetlen vacakba, amit felvonultatott, és a felét nem is értettem... A madarakká váló kérőkről szóló mesés és kellemesen ismétlődő rész után egyszercsak hozzám vágott a szerző orosz elnevezésű kitudjamiket, akikről végül a végére se értettem meg, mégis mik?! Lesovik, vintovnyik és vila... puskacső, meg mohás kődarab? Okéoké, lendüljünk túl rajta, biztos lesz velük valami... hát nem. -.-'

"- Egy taskenti mészáros őrzi a halálomat - mondta végül. - Akkor hagytam nála, amikor érted mentem. Egy tű fokában ül, az egy tojásban van, az egy tyúkban, amaz meg egy macskában, az egy libában, az egy kutyában, az egy őzsutában, az egy tehénben, a tehén pedig a mészárosnál lakik, és ő meg a gyermekei nagyon szeretik. A fiai lovagolnak a halálomat rejtő tehénen, és a farát csapkodják."
o.O

Aztán Baba Jaga... o.O wtf. Meglékeli a vodkásvödröt a körmével, lecupákolt libacombcsonttal megkeveri a teáját, és olyanokat mond Marijának, hogy miért hagyta Koscsejt a méhével játszani. :'D Aztán elpattant az agyam is a próbáktól meg a mozsár törőjének meglovaglásától. Jézusom, ennyi beteg furcsaságot egy helyen. Sírjak vagy nevessek? 

 Ő egy domovoj.

Perverz, kusza, félrecsúszott könyv. Nyers, zsigeri, sötét. Csak tudnám hogy a mi a jó büdös francról szól? Hogy nem hozzám szól, az biztos. Szemlélő voltam végig, szkeptikus, oldalvonalon álló szemlélő, aki egy pillanatra sem tudott bevonódni a mesébe Az előszóban belengetett mögöttes tartalomról halvány lilám sincs, mi akart lenni. A háború rossz és értelmetlen, hát oké, erről szólna a könyv? Vagy az abuzív kapcsolatokról? What the bloody hell? Koscsej volt akkor az abuzív, vagy Marija? Nekem csak az járt a fejemben, hogy ez egy kibaszottul elcseszett párocska. Mondjuk Ivánuska se volt jobb. Úristen, szinte kéjes örömet okozott, amikor szenvedtek Leningrádban az éhezéstől! :D Semmilyen karakterek, sehova ki nem lyukadó, kilátástalan körforgás... Nincs feloldozás sem.

Nyomasztó légkör, level 1000:

"A Halál ott áll minden menyasszony, minden vőlegény mögött. Miközben elmondják az esküjüket, a virágok rothadnak a menyasszonyi koszorúban, a fogak szuvasodnak a vőlegény szájában. A még harminc évig észrevétlen rák már lassan növekedőben van a gyomrukban. Miközben az ara felhúzza a gyűrűt, szépsége már barnulóban van. (…) Ha figyeltek a templomban, halljátok órám halk ketyegését, ahogy együtt percegnek a sír felé."

A kilátástalanság és elmúlás szaga lengett be mindent... miközben... valahogy mégsem múlt el (és ki) szinte semmi! Ez nem normális így.

Pulzáló, lélegző házfalak, vérszökőkutak és földig érő szemhéjak, amit emelget a tulajdonosuk. Szent ég! Dali festményei életre keltek, és én kénytelen voltam a képek világában járkálni - pedig nem szeretem Dali stílusát -, és majd' agyonnyomott ez az egész. Van egy bizonyos hangulata, és az elején kívül még a három nővéres rész is megtetszett, de talán szintén a mesei egyszerűség, az ismétlődések miatt..., de nem tudtam én ezt magamban sehova eltenni. Maximum egy hét lakattal záródó ládába, amit soha többet nem akarok látni se, nem hogy kinyitni. -.-'

És mi is a konklúzió? Van is, nincs is a világ, átfolyik egymásba minden? Élet és Halál cárjainak kicsinyes játékai közt elvesztem, a szerzőről meg az a véleményem, hogy valami rohadt nagyot akart kreálni, melldöngetve be is jelenti, hogy hűmeghaa, és akkor essünk rögtön hasra? Hát én nem tudok. Lehetne róla állsimogatva, hümmögve megfogalmazni jól hangzó, cirkalmas irodalmi blablákat, amitől intellektuálisnak tűnünk, de nekem nem megy ez a színjáték, én egyszerűen nem szerettem és nem élveztem ezt a könyvet.  

Értékelés: 10/2,5 Mégis mi volt ez?! Csalódott vagyok, és megkeseredtem ez alatt a cirka 370 oldal alatt. Kedvem támadt megásni tőle a saját sírom. -.- Nem fogok róla intellektuálisan pipiskedni, még ha tetszett is egynémely mélyenszántó gondolata, a többi nekem túl sok volt.
Esélyes az idei legrosszabbra, és őszintén remélem is, hogy ennél kínzóbb írás nem kerül a kezembe már idén...
Olyan ez a könyv, mint amikor végighúzza valaki mind az öt körmét a táblán. 

Ezzel az értékeléssel teljes mértékben tudok azonosulni.

Nimával azt hiszem váltásban vagyunk: tavaly az év számomra egyik legjobbját minősítette az év számára legrosszabb könyvének (Kolibri), most pedig én húzom a sárban az ő egyik mindenkori kedvencét. Csoda, hogy van közös pontunk! :D Bocs, Nima!

Kedvenc név: Koscsej Besszmertnij (úristen de szép név! minden irónia nélkül! :))
Szerettem még az orosz becézéseket is: Násenka, Mása, Kosztya, Ivánuska, Lebegy. Szerelmes vagyok az ilyen oroszságokba, csak hát a körítés... :/
Legnevetségesebb név: Usanka. :D Nemár. Egy sapkáról nevezték el szerencsétlen nőt...

/A képek illusztrációk. Forrásuk./