Az Alzheimer-kór markában: Still Alice

Hivatalos moziplakát (Forrás)

Lisa Genova Still Alice-ét, ami magyarul Megmaradt Alice-nek címen jelent meg, még 2013 végén olvastam, és bár magát a könyvet, a betegség prezentálását kissé száraznak éreztem, egy tudós munkájának egy iróé helyett - mint ahogy az is -, mégis motoszkált bennem a történet továbbra is. Ez talán az Alzheimer-kór iránti érdeklődésem, és tőle való félelmem miatt van. 

Amikor 2014-ben film készült a könyvből, tudtam, hogy meg szeretném nézni, hogy sikerült adaptálni ezt a regényt, hogy kanyarítják el a katarzismentes véget, hogy lehet siker egy ilyen téma a sok hollywoodi elemmel tűzdelt szuperprodukció között? És mégis az lett, valamilyen szinten - ez pedig bőven elég lehet arra, hogy felhívja az Alzheimerre a figyelmet. 

Julianne Moore Oscar-díjat is kapott a legjobb női főszereplő kategóriában, amit szerintem maximálisan meg is érdemelt. 

Remekül hozta a karaktert, minden apró mozzanatot, minden rezdülést hitelesen adott vissza; azt, ahogy megjelenítette a karaktere leépülését fájdalmas volt végigkövetni, annyira valósnak tűnt. 

Aki nem ismerné a történetet: egy 50 éves lingvisztika professzorról, Alice-ről szól, akinek furcsa memóriazavarai alakulnak ki. Nem jut eszébe egy szó, akárhogy próbálná előkotorni a fejéből az előadásán... Elfelejt kisebb dolgokat... Aztán nagyobb problémák is jelentkeznek. Megszokott helyen eltéved, fogalma sincs hol van, és hogy találhatna haza. Orvoshoz fordulva hamar kiderül, hogy korai Alzheimer-kórban szenved, a progresszió pedig igen gyors... 

A könyvnél is kritizáltam, így a filmben is zavart kicsit ez a rettentő gyors leépülés. Bár néhol lehetett érzékelni, hogy eltelnek hónapok, azért a kvázi "jó" időszaknak úgy érzem még kicsit tovább kellett volna normál esetben tartania - persze ez az early-onset típus tényleg progresszívebb. Zemberem is kérdezte a film közben, hogy tulajdonképpen mennyi idő telt el, mert nagyon gyorsan romlik az állapota.

Borzalmas volt látni a keresgélést, a visszakérdezéseket. Szorongatta a torkomat sok jelenet, nagyon szívfájdító volt. Sajnáltam Alice-t és a családot is. 

A legszörnyűbb jelenet azt hiszem az volt, amikor a nyaralóban nem találta meg a mosdót sem... nyitogatja a szekrényajtókat is, és teljesen pánikba esik, de hasonlóan letaglózó volt a tablettás jelenetsor is. 

Sajnálom, hogy a beszéd, amit Alice előadott az Alzheimer kongresszuson, nem volt az igazi. A könyvben ez a beszéd igazán szívhez szóló és átfogó, és bár nem emlékszem már pontosan, biztos vagyok benne, hogy nem ugyanazt mondta el a filmben, vagy annak csak kis részét. 

Nem egészen úgy lett vége a történetnek, ahogy a regényben, amit nem bánok, mert azt amúgy is kissé cukormázasnak találtam, jobb volt, és életszagúbb volt a film vége egy kicsit. De rémes még belegondolni, hogy ez nem a vége volt, hogy mennyi ideig lesz még ott Alice, anélkül, hogy Alice igazából ott lenne... 

Meglepően jó alakítást nyújtott Kristen Stewart, van mimikája ebben a filmben, ami újdonság. És Alec Baldwin sem volt rossz, Alice férjeként. 

Egy családi dráma, ami az Alzheimert mutatja be. Nem palástol sokat, és mégis nagyon sokat palástol. De ennyi egyszerre talán a kívülállónak elég is, elhúzzák a függönyt a legrosszabb előtt. Nincsenek nagy meglepetések, csattanók, fordulatok. Ez a film úgy mutatja be az életet, és ezt a betegséget, ahogy igazából is van. Nézzétek meg, érdemes, mert jó a téma kibontása, és Julianne Moore tényleg páratlan alakítást nyújt. 

10/7,5-8

/A képek illusztrációk, jelenetek a filmből./