Kristina Ohlsson: Az üveggyerekek

Ó a kísértethistóriák! Mindig nagy lelkesedéssel vetem bele magam a kísértetjárta kastélyokkal, furcsa zajokkal, kopogószellemekkel teli regényekbe, mégis általában csalódnom kell. A csavar fordul egyet, és A fekete ruhás nő is kissé laposak voltak nekem, bár lehet rajtuk borzongani néhol, most mégis azt kell hogy mondjam, ez a gyerekkönyv, mesekönyv, meseregény, kinek hogy tetszik, übereli őket! :) Ijesztő-borzongató, de azért megmarad szépen a mesei kereteken belül.

A svédek egyre jobban érdekelnek, most hogy Alvtegen krimijét is megismertem, Ohlssontól pedig ezt a mesét... Persze Jonas Jonasson és A Strandberg-Elfgren páros is svéd, és hát mit tagadjam, őket is imádom! :D This is the beginning of a beautiful friendship! Nemsokára Ohlssontól is szeretnék krimit olvasni, a Mostohák című kötet megvan tőle már. :) 

Na de visszakanyarodva a könyvhöz... A történetben Billie és anyukája vidékre költöznek egy híres-hírhedt házba, amiről sokat pletykálnak és mítoszok övezik: senki sem lakik ott sokáig... valaki meghalt a házban...  a családnak aki ott lakott, hirtelen kellett elmennie... Annyira hirtelen, hogy még a könyveiket sem vitték el a polcról? És a bútoraikat? Billie-nek szöget üt a fejébe az aranyos gondolat, ugyan ki megy el a könyvei nélkül?! :) Nyomozásba fog, és ezzel kivívja édesanyja haragját, aki a kislány elégedetlenségét látja a kísértetekről és mozgó csillárokról szóló kitalációiban, hisz Billie nem titkolja, szeretne visszaköltözni a városba... Barátai mellette állnak, és együtt igyekeznek kideríteni a rejtélyeket, a titkokat, amikről senki nem beszél szívesen, de azért mindenki elejt egy kósza megjegyzést. 

Azért remek mese, mert nem csak az ijesztgetésről, kopogásról, éjszakai zajokról, elmozduló tárgyakról szól, nem hitegeti senki mord zenével, klimpírozó zongorával hogy na majd most, mindjárt jól beszarsz, és megjelenik a szellem, és aztán nem történik semmi - ezektől hülyét kapok a kísértettörténetekben és filmekben is. Jól fel van építve, egységei vannak, egyik fejezetet falod a másik után, mert kíváncsi leszel, logikusan levezet mindent, és mégis borzongásban tud tartani, a legvégsőkig. Egyenesen örülök neki, hogy ez sorozat, alig várom, hogy olvashassam a folytatását, Az ezüstfiút.

A szerző

Ami pedig még szerethetőbbé teszi: a kapcsolatok, családi drámák és problémák ábrázolása. A karakterek eleve jók, árnyaltak, annak ellenére, hogy egy nagyon rövid könyvről van szó, 250 oldal ugyan, de hatalmas öregbetűkkel van szedve, pár óra alatt elolvasható. A svéd szerzők valamiért nagyon értenek ahhoz, hogy pillanatok alatt, pár mondattal felvázoljanak komplex családi helyzeteket - Ohlsson nyíltan zsonglőrködik olyan témákkal mint a betegség, halál, gyász, magány, kötözés, változás, igazságérzet fontossága, és remekül bemutatja a gyermeki szemszöget az adott helyzetekben. Az Engelsfors trilógiában is imádtam, ahogy minden karakter mögé meg volt rajzolva a család, az egyedi családi problémák, a gyermekek emiatt érzett frusztrációi, érzelmei, gondjai, nem elmismásolva, hanem teljes valójukban. 

Értékelés: 10/10 Remek kis könyv, csavaros, de mégis letisztult, érdekfeszítő, de nem húz mézesmadzagokat az ember előtt, nem operál olcsó eszközökkel.
Kár, hogy nem tettek bele még néhány illusztrációt - szinte kiált érte -, csak azt az egyet, az elején. 

Ó, és még egy plusz! Van benne a végén kiejtési útmutató a nevekhez. :) Ezeket nagyon szeretem, visszaidézi a gyerekkori olvasmányaimat. :) Tudtátok, hogy Ohlssont úlszonnak kell ejteni?