Doris Lessing: Az ötödik gyerek

Nagyon régóta szemeztem ezzel a regénnyel, de most ha bottal ütnének sem tudnám megmondani hirtelen, hogy végül honnan, hogyan is lett meg. Teljesen homályba vész, de a lényeg, hogy itt volt már egy ideje a polcomon, és idén betettem a várólistacsökkentésbe is. 

Egy nagyon picinyke, nagybetűs, néhány órás könyvről van szó, tegnap szinte egyben olvastam el. Rövid, de nem könnyed, nagyon is nyomasztó és tabudöntögető. 

A történet Harriet és David életét mutatja be, akik ifjú házasokként nagyon lelkesen vágnak bele az életbe és főleg a családalapításba, egymás után jönnek a gyerekek, szinte szünet nélkül. Már előre hatalmas házat vesznek, benne óriási nappali, több emeletnyi szoba, manzárd, a családi meleg és a sok rokonos vendégségek idilli helyszíne. Jó néhány évig valóban az is. Az élet a karácsony, húsvét, nyári vakáció állomásokból áll, amikor is megtelik a ház rokonokkal, vendégekkel és gyerekeikkel, a menetrendet pedig csak itt-ott szakítja meg egy újabb csemete érkezése.
Az ötödik gyerekkel azonban valami gond van... nem beteg, és nem fogyatékos - legalábbis nem tudja senki rámondani, mégis... abnormális. Már anyja hasában gonosz kis féregként próbálja megkeseríteni Harriet életét, és később sem lesz jobb a helyzet... Ben, ahogy az ötödik gyereket nevezik, furcsa, veszélyes, ijesztő, gyilkos hajlamú... Ahhoz, hogy a család egyben maradhasson, intézetbe kéne adni, de vajon képes-e erre Harriet?

Tulajdonképpen elvárások nélkül vágtam neki a könyvnek, talán ezért is tetszett annyira. Mintha a Beszélnünk kell Kevinrőlt gyúrták volna össze a Rosemary gyereket várral. Egy kicsit ez is, egy kicsit az is, bár kétségtelenül nem a klasszikus sátán gyermeke sztori, inkább realisztikus, és ugyanúgy felveti azokat a tabutémákat, mint Shriver a Kevin-könyvben: lehet-e rossz, gonosz a gyerek eleve? Lehet-e az anyának nem szeretni a gyerekét? ... Mindez persze sokkal rövidebben, tömörebben, valahogy egyszerűbben, és közel nem annyira gyomrot megfekvően.

Értékelés: 10/8,5 Az elején úgy gondoltam ez egy vicc lehet, hogy Lessing, a Nobel-díjas ilyen kisiskolásan, lecsupaszított stílusban ír, de aztán hamar megkedveltem, és érdekelt, hogy vajon mit lehet kezdeni egy "ilyennel", mint Ben. Lehet-e erre válaszolni? Te otthagytad volna az intézetben, vagy visszahozod? Mikor lehet tisztább a lelkiismeret?

Tetszett a nyitott befejezés is, az egész téma, a kérdésfelvetés. Tetszett a Down-kóros gyerek szerepeltetése is, Ben mellett, hogy még jobban lássuk, mi is a probléma.
Szerintem ennyi pont elég egy ilyen jellegű regényhez, patikamérlegen kiszámolva, semmiből se túl sok, mindenből épp egy kicsit elgondolkodtató.

A borító telitalálat, a záptojással... még az Ulpius szép-korszakából ;)

Hm, most látom csak, van folytatása is: Ben, In the World címen.