Neverwhere

A magyarul Sosehol címen megjelent Gaiman regénnyel már jó hosszú időre nyúlik vissza a kapcsolatunk. A könyvet nem is emlékszem már mikor és honnan vettem, de már jópár éve, és neki is fogtam, imádtam az első néhány fejezetét, aztán félreraktam, vizsgázni, tanulni kellett, és úgy maradt. Gondoltam meg kell adni a módját, és majd inkább újrakezdem.
Idén ismét bepakoltam a Várólistás kupackába, és végre-végre sikerült teljesen magamévá tenni félbehagyások és zavaró tényezők nélkül.

Meg kell hogy mondjam, egy kicsit felemásak az érzéseim, de lassan kezdek ehhez a se veled, se nélküledhez hozzászokni Gaimannél. Szeretem, szeretem, meg is veszem minden régi és új könyvét, de néha nagyon fura, néha egyenesen röhejes, hogy mennyire túlértékelt. Namost a Sosehol megint egy újabb szín volt a palettán.

A történet Londonban játszódik. A Fenti és a Lenti Londonban is (London Above és London Below). Merthogy itt létezik a valóságnak egy másik szelete is, az underground részeken és azalatt, kicsit egybefolyva néhol a "normál" emberekkel, és elhagyatott metróállomásokkal... Mr. Croup és Mr. Vandemar egy Door nevű lányt üldöznek, miután annak egész családját lemészárolták már megbízójuk utasítására. Door képessége, hogy bármit ki tud nyitni, és bárhova ajtót tud nyitni. Végső kétségbeesésében azért fohászkodva, hogy segítségre leljen, ajtót nyit London Above egy szegletébe, és Richard Mayhew lábai előtt találja magát, aki dirigamester barátnőjével indult el egy vacsorára, ahova sosem érkezik meg... Richard a sebesült, ájult lányt otthonába viszi, elvágva ezzel magát talán örökre az eddigi életétől. Mert aki ismeri az odalentet, hirtelen akár "láthatatlanná" válhat odafenn... Mr. Croup és Mr. Vandemar is hamarosan kopogtatnak az ajtón, és aztán jön a többi furcsa szerzet, Marquis De Carabas, Old Bailey, Hunter, Lamia, Rat-Speakerek, és igazi, értelmesen kommunikáló patkányok is... Egyszóval Richardot elnyeli a londoni alvilág - nem az ooolyan alvilág, hanem a mágikusabb féle. Mihez kezd ez az amúgy gyáva, jellegtelen, és gyenge férfi a sok veszély közt? És vajon visszakaphatja-e még a régi életét... ha akarja egyáltalán...? :)

A magyar verzió

Egyfelől remek, mert nagyon jó gonosz karaktereket kreál, Mr. Croup és Mr. Vandemar egyediek, hátborzongatóak, undorítóak, kegyetlenek, és közben rettentő komikusak is, fekete humorukon még hullák közt is lehet rötyögni. Mellesleg kissé több volt az oszló hulla ebben a regényben, mint vártam... na nem mintha ez különösebben zavarna. :) Gaiman negatív karakterek terén  nagyon rendben van. A Coraline Másik anyukája is, és az Óceán Ursula Monktonja is remek, de A temető könyvében lévő Jackektől is lúdbőrözik az ember háta.
A maga nemében Richard Mayhew is egy érdekes karakter, de talán inkább az a figyelemreméltó benne, hogy Gaiman olyan tűpontosan oltott belé egy ilyen jellegtelen átlagember személyiséget. Nem lehet ezt olyan könnyű megírni, úgy, hogy ne hasson rém unalmasnak.

“There are four simple ways for the observant to tell Mr. Croup and Mr. Vandemar apart: first, Mr. Vandemar is two and a half heads taller than Mr. Croup; second, Mr. Croup has eyes of a faded china blue, while Mr. Vandemar's eyes are brown; third, while Mr. Vandemar fashioned the rings he wears on his right hand out of the skulls of four ravens, Mr. Croup has no obvious jewelery; fourth, Mr. Croup likes words, while Mr. Vandemar is always hungry. Also, they look nothing at all alike.”

Másfelől viszont nekem ez néha vagy túl unalmas volt - jaj történjen már valami effektus -, vagy épp túl hektikus és zsúfolt. Gaiman annyi de annyi féle lényt, mitológiát, szimbólumot, ötletet bele akart tenni ebbe a regénybe, hogy kifolyik a lapokon: titkos világ, titkos átjárók, vadász, márki, patkányok, bestia-szörnyeteg, kulcsok, szobrok, gyilkos-páros, angyal, szerzetesek, próbák, metró, gróf és udvartartás, sötétség, vásár, dárda, Atlantisz, mese, varázs, mitológia.. plusz még egy nem annyira sablonosan felépített külső élet is a normál Londonban Richard részéről, huhh. A kevesebb több lett volna, úgy érzem, még ha valahol, valahogy páratlan is, hogy egy elméből ennyi minden akarjon kitörni és ezt azért tulajdonképpen helyre is pakolja mindet a könyvben.

“Richard did not believe in angels, he never had. He was damned if he was going to start now. Still, it was much easier not to believe in something when it was not actually looking directly at you and saying your name.” 

Többnyire jól szórakoztam, de végső soron se nem lett kedvenc, se nem olvasnám újra. Ahogy az elejétől elvarázsolódtam, valami hasonló folytatásra számítottam, de a kavalkád elnyelt utána, és mily morbid, csak Mr. Croup és Mr. Vandemar nyújtottak oda egy botot, hogy kisegítsenek. Ha ők megjelentek, felderültem, ami így leírva szentségtörés... :D Az ő alakjuk lesz igazán emlékezetes a könyvből, illetve a befejezés, ami szinte egészen megható volt, úgy éreztem. :) Valahogy helyrebillent vele a világ egyensúlya és mosolyogva csukhattam be.

Értékelés: 10/7,5 Nem rossz, nem rossz, de nem is annyira jó, mint amennyire felmagasztalják - legalábbis az én véleményem szerint.
A nyelvezetét, szószövését, angolságát nagyon szerettem végig.

Miamonával együtt olvastam a könyvet az ő bejegyzése >itt< található, nagyjából egyetértettünk, bár azt hiszem, én kicsit kritikusabban pontoztam :)
És kutya legyek, ha nincs valami ezekben a véletlenekben, amik összekötik az olvasmányokat... a Soseholban patkányszavúak voltak (rat-speaker) és patkányok, nemrég a Karmokban szintén patkánykommunikáció és a kémpatkánykirály... Az Always a Witchből megismert és kiírt "shenanigan" szó is visszaköszönt Croupéktól (svindli, trükk). :)