Könnyed?!

Rupáner-Gallé Margó: Nászéjszakák Nászajándék Salzburgból

Most hogy átvergődtem magam az RGM-féle nyáriasan kedves küllemű és csábító címekkel felruházott sorozat második kötetét, jelentem, hogy eladóak, 1-3. kötet.
Mert hogy én már nem büntetem magam a következővel, az fix. 

Köztudottan nem vagyok egy romantika-rajongó, bár néha kedvem támad romantikusat olvasni. Csakhogy nekem a romantikus az pl. Niffenegger időutazós könyve (az eddigi abszolút csúcs, értékelhető  és kedvenc romantikus könyv számomra), vagy inkább a szórakoztató chick-litek: Sophie Kinsella könyvei és a Bridget Jones történetek is rendre jó pontokkal végeztek nálam, szeretem őket. 

Az RGM köteteket könnyed nyári kikapcsolódásnak szántam. Az első rész, a Lányok a kastélyból nem hagyott mély nyomokat, de abban a hiszemben folytattam, hogy javul majd az írásmód, bonyolódik a cselekmény stb. Nem. 

Nagy különbség van a romantikus, könnyed, nyári és a szimplán silány, semmiről nem szóló történetek közt, és minden esetben felpaprikáz, ha "kis aranyos", "strandolvasmány", "ponyva", vagy egyéb jelzővel burkolunk totális katasztrófákat.

FELPAPRIKÁZOTT POSZT! Én szóltam. 

Míg az előző kötetben Arlene és Leon szerelme áll a középpontban, ezúttal Márai Dália és Pataki Gábor jut főszerephez. A pikáns rejtély, amely megfűszerezi a könyvet, az, hogy Dália a padláson keresgéli Arlene első kislánykori topánkáit, hogy bronzba öntesse azokat nászajándékként, amikor fejére pottyan Arlene anyjának (Darlene-nek haha :D) az übertitkos naplója, amiből most minden kiderül, még az is, hogy Arlene-nek él az apja! A lányok persze a felkutatására indulnának, de végülis csak Dália megy, Pataki Gábor és annak kislánya, Emma, különféle kissé erőltetett fordulatok révén. Hmm, ennyi. 

SPOILER: Megtalálják. Happy end. SPOILER VÉGE.

Itt szörnyülködtem először: "Elhatározta tehát, hogy bármennyi idejébe is kerül, felkutatja a kastélyban Arlene babaholmijait, előszedi azokat a kiscipőket, amikben járni tanult, és bronzba önteti őket. Úgy gondolta húgának könnyebb lesz megtennie az oltárig vezető lépéseket, ha elkísérik azok a cipellők, melyekben megtette az elsőket."

Atya. Úr. Isten. És ez kb. a legkomolyabbnak szánt része a könyvnek.

Bocsássa meg az ég, de már a tartalomleírásból sem tudom kimetszeni a gúnyomat. 

A kötetet majdnem elhajítottam a 10. oldalon először is az említett idézeten öklendve, másrészt pedig, amikor észrevettem, hogy egy szereplő nevet váltogat: hol Abelárd, hol Adelárd, és bármennyire is nem akartam az a netes vicces kép jutott eszembe, amikor az egyik chatelő leírja egy smileyval ezt: d-.-b és a másik megkérdezi, hogy írta azt a visszafelé néző b-betűt. :D ... 

Nem tudom, hogy itt most a korrektor átjavította valahol, vagy nem, vagy a szerző zavarodott bele, hogy hívják az alakját, vagy WTF? Ha átjavították, akkor meg miért nem az összeset? Van, hogy csak pár sor különbséggel szerepel máshogy... 

De Emma is Annává lényegül át egy párbeszéd során, pedig Anna csak a bál, amire mentek, a füredi... és nem, nem poén. 

Apropó poén. Az például nincs. 

De egész sokat nevetnek a szereplők ezeken a nemlétező poénokon és ismét csak nem létező flörtölgetős évődéseken. 

Vannak ellenben a poénok helyett szörnyű giccsek. Alpesi tájak, muskátlik (ez még nem is baj), bajba jutott öreg, bokaficamítós alpesi néni, bajba jutott kisbárány (!!!akit még cumiztatni is kell awwwww!!!), bajba jutott kiscica, ajándék kiskutya (lehet hogy ő is bajbajutott?!), és még egy PÓNI is! (Csillámos betűk miért nincsenek?!) Atyavilág, hogy lehet ennyi cukimukiságot összeírni, de úgy, hogy csak bedobáljuk a bogrács közepébe, lógnak a semmiben ezek a kis történetszálak vagy epizódok, és csak rázod a fejed...

Annak idején idegesítettek Arlene és Leon párbeszédei és hangulatváltozásai, és reméltem ezúttal nem ezt kell hallgatnom 150 oldalon keresztül. De. Ezt kellett. Dália és Gábor mintha csak Arlene és Leon lenne, pepitában. Egy újabb teljesen ugyanolyan macska-egér játék. És hadd találjam ki: a harmadik kötetben Izadóra, a negyedikben meg Betti jön össze valakivel, ugyanilyen borzalmas dialógusküzdelmek árán. 

Ilyen egyszerűen nincs. A felnőtt emberek nem így beszélgetnek, és nem váltogatnak hangulatot két mondat közt, vagy legalábbis nem minden második mondat után sértődünk meg, majd enyhülünk meg és rögtön kedvesen mosolygunk, hogy utána ismét megsértődjünk egy "poénon" (óvatosan idézőjelbe írom, nehogy nevettében szétessen), amihez hasonlón az imént pajkosan kacagtunk. ... -.-' A karakterek mintha mind bipolárisak lennének. Iszonyú hangulatváltozások vannak, még nőkhöz képest is, hát még a pasiknál.

"Másnap reggel Dália feszülten várta, hogy kiderüljön, Gábor ma éppen milyen lábbal kelt fel. Szerencsére a férfi derűs arckifejezéséből az derült ki, hogy a válasz egyértelműen a jobb oldali végtag." 

Sírjak, vagy nevessek? :D

Ha már legutóbb Hornbyt olvastam, hadd lopjam ide a gondolatát, amit a posztban is idéztem. A tényeket el lehet mondani 10 perc alatt. De a történeteknek nem ez a lényege, hanem hogy át tudjuk élni mindazt, ami történik, az érzelmek, az odáig jutás. Most hogy egymás után/egymással párhuzamosan olvastam a Slamet és ezt a "nyári ponyvát", még fejbekólintósabb volt a különbség, és azt hiszem rájöttem, hogy még mindig inkább Hornby legyen valakinek a "könnyed" mércéje, mint a Nászajándék Salzburgból-féle tingli-tanglik. 

Nem én vagyok a célközönség, nem is folytatom a sorozatot, bármennyire megtetszett is külsőre, és elnézegetném a polcomon - ember vagyok és gyarló, tudom - de mindenkivel tudatni szeretném, hogy ezek nem mások, mint Romanák (Júliák, Tiffanyk, ízlés szerint aláhúzandó), csak vékonyabbak, drágábbak, és nincs szex se! :D
Felsorol néhány eseményt, neveket, helyszíneket, erőltetetten történik ez-az, és biztos a végkimenetel is. Ami pedig még bosszantóbb, szinte semmi nehézség nem volt a nyomozásban se, a megtalálásban, a nagy találkozásban... A szerző egyszerűen nem is tudja megírni ezeket a jeleneteket. Nem meri. Leírják hogy jaj de jó, Arlene végre találkozik apjával, jaj micsoda beszédet mondanak az esküvőn, és ennyi. Mint egy snitt a forgatókönyvből, vagy még az se, mert ott is több mindent kell leírni hozzá, hogy legyen valami TÖRTÉNET, vagy legalább HANGULAT.
Ráadásul sokszor éreztem a szövegen, hogy ezt vagy azt csak öncélúan azért írta bele, mert a saját kislánya mondhatta, csinálhatta. De a nosztalgikus kedves kép ilyenkor csak a szerző fejében rémlik fel, az olvasónak csak az üres mondat jut. 

Értékelés: értékelhetetlen. Nyári szorgalmi feladatos fogalmazás. 10/1,5, az is a külalakra.

U.i.: Ki hagyta jóvá a szerzőről és lányairól készült képet a könyv végén? ... Mióta divat fejbúbot fotózni, és olyan képet tenni reprezentatív céllal a könyvbe, amin gyakorlatilag senkinek nem látszik az arca? Egy családi albumba oké, de a könyvbe...