Oldalak

2021. január 14., csütörtök

Jodi Picoult: Vanishing Acts - Elrabolt az apám

Mostanában évi kettő Picoult-fogyasztással igyekeztem csökkenteni a polcnyi mennyiségű felhalmozott olvasatlanjaim számát a szerzőtől, és év végén pont egy olyanra esett a választásom, ami talán az egyik legrégebben várakozó, mert nem is találtam meg, hogy mikor vettem... A Vanishing Acts egy picit régebbi könyve a szerzőnek, első megjelenése 2005 volt. 

A főszereplő Delia Hopkins, aki kutyájával, Gretával nyomkövetéssel keres meg eltűnt embereket (search-and-rescue). Megözvegyült édesapjával, Andrew-val New Hampshire-ben élnek, és Delia az esküvőjére készül Eric-kel, akivel már gyerekkoruk óta jóbarátok is, és van egy kislányuk, Sophie. A gyerekkori barátság harmadik "kereke" pedig Fitz, aki újságíró. 

Delia - és persze az összes körülötte lévő személy - élete akkor fordul fel fenekestül, amikor egy furcsa emlékkép nyomán Fitz elkezd kutakodni, és kiderül: Deliát elrabolta az apja gyerekkorában, és személyazonosságukat megváltoztatva, új életet kezdett vele. Azon kívül, hogy a hír megrázó, és hogy ez azt is jelenti, Delia édeanyja nem halt meg, sajnos súlyosabb következményekkel is szembe kell néznie az apának. Andrew Hopkins börtönbe kerül, és ráadásul átszállítják Arizonába, a 28 évvel ezelőtt elkövetett bűntett helyszínére... 

A szokásos tárgyalótermi drámán kívül szép lassan megismerjük Andrew motivációit, Delia lelkivilágát, a baráti hármas rejtett érzéseit, és még az indián kultúrába is betekintést nyerünk kicsit. 

Nem akarok túl szigorú lenni a könyvvel, mert alapvetően tetszett, de azért vannak hibái, és igazából nem lesz nagyon maradandó azt hiszem. Sokszor unalmas volt, vontatott, kissé túl van nyújtva - a börtönben történtek nem voltak igazán érdekesek, és nem adtak sokat a cselekményhez - epizodikus volt az ott történtek elmesélése. A magánéleti szál nem csigázott fel különösebben, ahogy az indián asszonyos rész sem. 

A fordulatokat viszont nem találtam ki, pedig voltak elejtett részletek, amikből ki lehetett volna következtetni, de mégsem tudtam, hogy keverednek majd ki az ügyből. A tárgyalás izgalmas volt, és jót tett a kötetnek, hogy nem volt kifejezetten szenzációhajhász témája, inkább a hétköznapibb nyomvonalon maradt. Fontos benne az énkeresés, önazonosság, gyökerek témája, de a barátság, az anyaság, az alkoholizmus is terítékre kerül. Picoult a kedvelt és bevált eszközeit használja, de lineárisabb a sztori, nincsenek nagy mellékvágányok, és az egyszerűsítés igazából nem vált hátrányára a történetnek. 

Jó volt olvasni, érdekelt, hogy mi lesz Andrew sorsa, és hogyan áll össze a kép a hajdani "gyerekrablásról". Valamiért egyébként azt hittem, egy konkrét "gyerekrablásról" lesz szó, mármint hogy egy idegen visz el egy idegen gyereket magával, de mint a magyar címből rögtön látszik, igazából a saját apa viszi el a saját gyerekét az anyja elől, tehát a vérségi kapcsolat megvan, csak a szituáció szorult kibogozásra, és a miértek. Az angol cím sokkal szerencsésebb, és többrétegű egyébként, jobban tetszik.  
A végével elégedett voltam, szerintem jól elkanyarították, bár azért az zavaró volt, hogy nincs az üggyel ennyire közvetlen kapcsolatban álló Eric kiiktatva (ez így nem járja, szerintem nem képviselhetné Andrew-t...), illetve megint azok a marhaságok, amiket nem tudok elhinni, nevezetesen, hogy nehogymár ez igaz legyen, hogy a kliens nem mondja el az ügyvédjének az igazat, és utána találnak ki valami védelmet (igen, akár hazugságokat is), merthogy juujj, ne mondd nekem ezt, mert ha tudom, akkor nem mondhatom az ellenkezőjét a bíróságon. Wtf. Életszerűtlen. Sokkal életszerűbb volt a begyakorolt kérdezz-felelek, de persze tudni lehetett, hogy valaki valamit nagyon elhallgat, ami pedig akár perdöntő lehetne, csak idejében napvilágra kell kerülnie... 

A szereplők annyira nem nőttek a szívemhez, a sztorit kedveltem, de nem olyan kiemelkedő Picoult. 

Idénre még be van tervezve a szerzőtől a Harvesting the Heart, ami magyarul Szívverés címmel jelent meg. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése