Oldalak

2019. december 19., csütörtök

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya


Jó nagy rejtély ez a könyv számomra, nagyon nehéz ugyanis eldöntetnem, hányadán állok vele. Ha azt mondanám, nem élveztem az olvasását, hazudnék, mert nagyonis lebilincselő tudott lenni időnként; teljesen belemerültem és magával ragadott. Rendkívül hangulatosak a leírásai mind a Manderley körülötti erdőkről, virágokról, partszakaszról, mind pedig a házbéli szokásokról, napi rutinról. Szinte érzi az ember a sós szelet az arcán, és látja maga előtt a sárga szoba íróasztalát, vagy a könyvtárszobát a kutyákkal. Gótikus, kicsit misztikus is, ezzel fenntartja az érdeklődést. Egy picit olyan volt, mint egy kísértethistória, persze nincs valódi szellem benne, csak Rebecca szelleme kísér(t)i végig a regényt. Érdekes, hogy kísértettörténetekben kerestem mindig - hiába - ezt a megkapó, kicsit vészterhes, baljóslatú, frusztráló hangulatot, amit most megkaptam, kéretlenül és váratlanul. Ezt élveztem benne a legjobban.

Rengeteg lehetőséget éreztem benne. És félreértés ne essék, van, amit valóban ki is használt, voltak meglepő fordulatai - én egyiket sem találtam ki, nagyon tetszettek. Előny volt, hogy tényleg egyáltalán nem ismertem a történetet, nem láttam a belőle készült Hitchcock filmet sem (de majd szeretném ezek után megnézni). 
Ugyanakkor ott volt az a rengeteg felesleges kör: unásig ismételt dolgok, az állandó kétely, ami megfogalmazódik a névtelen főhősnőben, a ki nem mondott gyötrelmei (túl sok ideje volt szegénykének, így mást sem tud tenni, mint fantáziál, képzeleg és gyötrődik), majd a sok parttalan párbeszéd, amik néha annyira idegesítően bárgyúak, hogy már fáj. Pl. ahol rendre csak egy-egy "igen" a válasz, és szinte nem is lehet beszélgetésnek nevezni.

Butácska és nagyon naiv sajnos a főszereplő, de ez valahogy elfogadhatóvá válik, van valami bája is, és legalább innen van hova fejlődni. De szerintem ugyanolyan határozatlan, buta kis bárányka marad a végére is, aki nagyon szerelmes, nagyon vaksi, nagyon tapasztalatlan, és odáig jut el csak, hogy talán kicsit kevésbé/kevesebbszer kérdőjelezi meg magát.
Bosszantó volt, amikor nem látott az orránál tovább, vagy amikor lényegtelen dolgokat tartott fontosabbnak az igazán lényegesnél.

Mrs Danvers és Mrs. Van Hopper voltak az igazán jól megírt karakterei a kötetnek. Meg persze Rebecca, aki nincs is jelen, csak emlékképekben. KICSI SPOILER! Ők igazán erőteljes nőalakok voltak, bár az kétségtelen, hogy nem pozitív példák. Mrs. Van Hopper a tipikus pletykafészek, minden lében kanál, manipulatív tyúkanyó archetípusa, Rebecca rosszindulatú és kétszínű, Mrs Danvers pedig egyenesen ijesztő és öntelt. KICSI SPOILER VÉGE! 

Sokszor teljesen érzelemmentes marad a könyv stílusa, pedig nagy szenvedélyekről, tragédiákról, törésekről próbál mesélni. Ez a távolságtartó objektivitás rendkívül furcsa, de az is igaz, hogy érdekes atmoszférát is teremtettek vele...


Szóval végső soron jó volt ez, csak részleteiben annyira mégse?!
Talán korábban, a fiatalabb és romantikusabb lelkületű énemnek jobban tetszett volna benne a szentimentális gyötrődés, de ugyanakkor kevésbé tudtam volna értékelni a szépségét, hangulatát.

Nehezen tudom eldönteni, milyen összkép is alakult ki bennem róla... De talán nem is muszáj összegezni, ilyen, kissé vegyes benyomást hagyott, amilyennek itt leírtam, és ennyiben maradhatunk. Örülök, hogy elolvastam. :)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése