Oldalak

2013. július 1., hétfő

Kacsaúsztató, lépesméz és ködszínű macska

Neil Gaiman: Óceán az út végén

"A felnőttek ösvényeket követnek. A gyerekek felderítenek. A felnőttek megelégednek azzal, hogy ugyanazt az utat járják meg százszor, ezerszer; a felnőtteknek talán eszükbe sem jut lelépni az ösvényről, bebújni a rododendronok alá, megkeresni a lyukat a kerítésen."

Néha nem tudom hányadán állok Gaimannel. Valamikor belehabarodtam, a Stardust és a Coraline kapcsán, aztán csalódtan is, például az Elveszett próféciák, vagy a Graveyard Book miatt. Annyira mégsem tántorított el tőle pár "nem az igazi" élmény, hogy most ne tűkön ülve várjam a legújabb Gaimant, öt év kihagyás után az új regényét, az Óceán az út végént. Nem szoktam örülni ha mindenki elkezd szuperlatívuszokban beszélni egy friss megjelenésről, amit épp én is hamar szeretnék olvasni, mert túl magasak lesznek az elvárásaim, de érdekes módon most nem zavart, mert ez a könyv engem is annyira hívott magához... Mielőtt kinyitottam, már akkor tudtam, hogy nekem fog mesélni

Egy vidéki temetésre érkező fiatalember kis kitérővel ellátogat a régi házuk helyére, ahol gyerekkorában laktak, és lába automatikusan továbbviszi, ahogy annak idején is, a dűlőúton egészen a Hempstock farmig... Közben visszaemlékszik egy sor olyan dologra, amiket már rég befedett ez emlékek pora és más, későbbi emlékek egész sorozata. Valóban csak a gyermekszem által látott varázslat elevenedik meg újra, vagy szóról szóra így történt? Ha nem így volt, akkor mégis miért ugyanazok a hölgyek várják a Hempstock farmon, változatlan életkorban, változatlanul rejtélyes megnyilvánulásaikkal? ...

Neil Gaiman, a kócos mesélő, az örök gyermek.
A könyv egy nagy mese, a valóság és a képzelet mezsgyéjén, amiben hinned kell, különben összedől a történet. Egy régi, ősi erő és lény elevenedik meg a Hempstock farm közelében, és hatalmába keríti hét éves főhősünk családját. Ursula Monktonként tetszeleg magának, és ő lesz az új házvezetőnő és gyerekfelvigyázó. Csak a hétéves fiúcska tudja, hogy igazából egy féreg, egy  bolha, egy valami, aminek nem kéne itt lennie, és ami rosszat tesz. Mindennek a tetejébe ijesztő is, legyen bár emberi alakjában egy szép, csinos nő. Itt Hempstockéknak is minden fortélyukra szükségük lesz, hogy elűzzék, vissza oda, ahonnan jött, vagy akár még messzebbre.


"Ő volt a vihar, a villámlás, ő volt a felnőttvilág a maga minden erejével és titkával, minden ostoba hétköznapi kegyetlenségével."

Misztikus és mesés az egész regény, és valóban igazat ír a fülszöveg, a gyerekkor varázsa elevenedik meg, a felnőttkor karcos szemüvegén át. Lettie Hempstock új vizekre kalauzolja a főhősünket, a mágia egy percig sincs titokba rejtve, mégis olyan átláthatatlan titokpalást övezi a három "boszorkány" tevékenységeit, hogy emberfia nem fejti meg soha a rejtélyt. El lehet-e feledtetni valakivel egy eseménysort egy "nyisszantással", de csak óvatosan, hogy a szélek ugyanúgy összeérjenek? Nőhetnek macskák a macskamezőn, cirmos, vörös, fekete, vagy épp fehér farkukat lengedeztetve a szélben? Rejthet-e egy egész óceánt a kacsaúsztató a farmon? Történhet-e baj, ha az ember rosszkor engedi el valakinek a kezét? 
És lehet-e néhány varázslatos szó erejével úgy meghintetni egy mesét, hogy az ember ne tudjon tőle szabadulni? 
Gaimannek ezúttal nagyon sikerült. Jól használja a folklórt és a népmesei elemeket, amiktől mégsem olyan a történet, mint bármi megszokott. Egyedi tudott maradni.

"– Dehogyisnem, a szörnyek is félnek. Ezért szörnyek. A felnőttek meg… – Lettie elhallgatott, egy ujjal megdörgölte szeplős orrát. – Mondok egy fontos dolgot. A felnőttek se úgy néznek ki, mint amilyenek belülről. Kívülről nagyok, közömbösek, és mindig tudják, mit csinálnak. Belülről olyanok, amilyenek mindig voltak. Amilyenek a te korodban voltak. Az igazság az, hogy nincsenek felnőttek. Az egész kerek világon egyetlenegy sincs."

Forrás
Az ördög pedig a részletekben rejlik. Az opálbányásztól kezdve a friss lépesmézen, tejszínen, friss zabkásán, feketeribizlilekváron át, a ködszínű macskáig, és a kacsaúsztatóig ittam a szavait. Frusztrálódtam és borzongtam a történet feszült részében, és drukkoltam a szabadulásért, a happy endért. Hogy van-e happy end? Ahogy vesszük. Ez egy szomorú-szép mese, de lehet sokféleképp értelmezni. Sok benne a misztikum, és a varázs, de így jó.

Külön említést érdemelnek a Hempstock farm ételei, és az a páratlan leírás, amivel Gaiman tálalja ezeket az egyszerű, de nyálcsorgatást kiváltó falatokat:

"Az öregasszony egy csorba csészealjon adott nekem egy darab lépes mézet a saját méhesükből, és egy korsóból töltött rá egy kis tejszínt. Kanállal ettem, a méhviaszt úgy lehetett rágni, mint a rágót, a méz a számba folyt, édes és ragadós volt, az utóíze vadvirágra emlékeztetett."

"Papírvékony palacsinták voltak, és amikor egy megsült, citromlevet facsart rá, egy adag szilvadzsemet pottyantott a közepére, majd szorosan összesodorta, mint egy szivart."


Olvastam egy interjút Gaimannel, amiben azt mondta, ez lett a legintimebb regénye, és nagyon sokat írt bele önmagából és a saját gyermekkorából, és ezt valahogy érezni is. 

Értékelés: 10/9,5 Elbájoló, ugyanakkor izgalmas is és hátborzongató. Szeretnék egy ködszínű macskát, de minimum egy feketét, kis fehér folttal a fülén, és szeretnék egyszer a Hempstock farmon reggelit kapni. :)
Olvassátok, mert nagyon jó, és csodálatos szépen, igényesen van megírva. (A fordítás is remek.) 
A levonás miért van? Más végkifejletre számítottam, és a megoldás nem teljesen az én szájízemnek megfelelő volt. Ennek ellenére nekem ez az eddigi legjobb, legszebb, legigazibb Gaiman. 

Az egyik eredeti borító
Köszönöm az Agavénak! 
Ha minden igaz, készül a film is belőle, kíváncsi leszek.


Fülszöveg: "Mit tehet egy hétéves fiú, ha az addig nyugodt, vidéki életet megzavarja valami, ami nagyobb nemcsak nála, de az általa ismert felnőtteknél, sőt az általa ismert világnál is? Ami a világon túlról jött? Hirtelen elszakad a saját családjától, és egyetlen hely van ahová mehet, egy ház a földút végén. Ebben a házban három nő lakik, három nemzedék, nagymama, anya és lánya, akik sokat láttak és még többet tudnak. Ismerik a titkos utakat és lebegő járatokat, értik a halk szavakat és a néma igéket, jártak a földeken innen és a vizeken túl. Ők segíthetnek, csakhogy mint mindennek, a segítségnek ára van. 

Neil Gaiman új regénye a gyermekkor varázslatát mutatja a felnőttlét karcos szemüvegén át, az ártatlanság elvesztését a tapasztalat párás tükrében, hírnevéhez méltóan egy olyan történetben, amely semmihez sem hasonlít."

2 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszik a bejegyzésed, egyetlen pontban láttam máshogy, nekem különösen tetszett a befejezés. Ez is csak rátett egy lapáttal a "talán csak álmodtam az egészet" érzésre nálam. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem is az nem "tetszett" annyira, az már a legvége, inkább a megoldás volt kicsit kusza, nem elég letisztult a tisztógató madarakkal. De ez igazán apró részlet. :)

      Törlés