Stian Hole: Garmann nyara

Néhány napja úgy alakult, hogy várakoznom kellett, és nagy szerencsémre könyvesbolt közelében, aminek persze az lett az eredménye, hogy cirka 1,5 órát köröztem, és válogattam és nézelődtem, (sweet heaven on Earth!)és elrepült az idő. Ha már ott jártam, elcsalinkáztam az összes részleg felé, és nekiültem pár könyvet el is olvasni. Ekkor akadt a kezembe, vagyis először a látóterembe került a Garmann nyara című könyv, és őszintén meglepődtem, ugyanis én ezt valamiért, a korábbi találkozásaink alkalmával – ami mind virtuális volt: hírlevél, moly-adatbázis – ezt egy normál paperback regénynek hittem…

Ehhez képest ugye egy keménytáblás rajzos, montázsos, érdekes képvilágú, és érdekes hangulatú „mese”. Kissé talán riasztó lehet a borítója, ezzel a soványka, beteges kinézetű kisfiúval, és kinyitva is elsőre furcsa, félig fényképes, félig rajzos formában bontakozik ki a rövidke történet, ami azonban szövegében, történetében élvezhető, és bármilyen különös is az atmoszféra, nekem tetszett.

A történetben Garmann utolsó nyarába, utolsó nyári napjába csöppenünk az iskola megkezdése előtt. Három nénikéje jön látogatóba, hoznak bojtos, kötött sapkát ajándélba, és ücsörögnek a kertben, sütiznek. Garmann pedig kicsit szorongva, aggódva készül az iskolára, lélekben.

Akinek tetszett a Gaiman-féle Farkasok a falban, szerintem ezt a képi világot is szeretni fogja, hasonló.

Érdeklődve figyeltem, mennyi fogas utalás, kép, részlet volt a könyvben: Garmann anyukája fél a keddi fogorvosi időpontjától, a nénik közül az egyiknek pohárkában úszik a fogsora amíg szundikál a kertben, és Garmannről is van egy fotó, amin a szájára rá van montírozva egy fogröntgen is – hát ezen picit fenn is akadtam, hiszen egy hat éves gyerekről van szó, akinek jó esetben 4-6 maradó foga van meg, ehhez képest simán bevágtak oda egy teljes felnőtt röntgenképet… A másik amin felhúztam a szemöldököm, hogy az a néni, amelyik nem szedte ki a fogsorát a délutáni szundi idejére (amúgy ez eww, még akkoris, ha család, melyik nénikénk teszi előttünk pohárkába a protkót???) „meglazítja” azt, és utána, ahogy levegőt vesz, fel-le mozdul, lifeg a fogsor a szájában :D … Hát ez… jajj. Orálisan fixált volt a szerző eléggé :D

Forrás: est.hu

Mindez persze nem rontott az élményen, nagyon negyedi, érdekes hangulatú, groteszk könyvecske.

Értékelés: 10/9 Az jutott eszembe, ahogy ott csücsültem a kis puffon a gyerekkönyvek közt, hogy annak idején, amikor óvodában ballagtunk (így hívták egyáltalán?) ajándékba kaptunk (vagy legalábbis én kaptam) egy Ősszel iskolás leszek! című nagyon színes, nagyon kerek-arcú szereplőkkel teli könyvecskét (amiből mellesleg már volt egy példányom otthon is, anyukáméktól). Szóval, ahogy ezt a könyvet lapozgattam, úgy éreztem ez az Ősszel iskolás leszek mai gyerekeknek való, modernizált változata. :)

ITT bele lehet lapozni a könyvbe. 

Szivar, pipa, Csokonay ipszilonnal

Pintér Bence - Pintér Máté: A szivarhajó utolsó útja

A szivarhajó utolsó útja című könyv megmondom kerek-perec, engem a címével fogott meg, és már akkor tudtam, hogy én ezt olvasni fogom, amikor még gőzöm (!) nem volt arról, miről is szól a regény. 

Fülszöveg: "Az 1848-49-es szabadságharcot megnyertük, és megvalósult Kossuth Lajos nagy álma, a Dunai Konföderáció!

Kossuth Csaba – Kossuth Lajos unokája –, fiatal lovastiszt feladatot kap a hadügyi államtitkártól, hogy juttasson el egy bizalmas iratot a Konföderáció fővárosába, Belgrádba. A vonatot azonban szerb szeparatisták támadják meg, és az iratok eltűnnek, a helyszínen csupán egy pikk király marad.Ezalatt a Budai Ganz gyárból egy rejtélyes fekete köpenyes alak elköti a Konföderáció legújabb titkos fejlesztését, egy hadi szivarhajót, és útnak indítja Belgrád felé. Kossuth Csaba egy szépséges kémnővel ered a titokzatos és mindenre elszánt idegen nyomába, akinek célja nem kevesebb, mint a Konföderáció elpusztítása függetlenül attól, hogy ez hány emberéletet követel.

Pintér Bence és Pintér Máté regénye új műfajjal színesíti az ifjúsági regények palettáját. A szivarhajó utolsó útja olyan alternatív történelmi kalandregény, amely egyszerre szerez örömet Jules Verne olvasóinak és a James Bond-rajongóknak."

Le kell hogy szögezzem, én minden vagyok, csak nem történelem-rajongó. A politikától is leginkább csak viszketek, mint ahogy bármely olyan szövegtől, amelyben bőséggel foglalnak helyet az olyen szavak, mint társadalom, okirat, alkotmány, stb. Kevés dolgot tudok fejben jól elhelyezni a képzeletbeli történelmi időcsúszkán, és a technika fejlődéstörténetével is gondjaim vannak, lehet hogy ha nem hallom előre, hogy ebben a könyvben vannak bezony a korát meghaladó fejlesztések, gépek, akkor fel sem tűnt volna... 

Miért olvastam el mégis ezt a könyvet, és vajon miért tetszett mégis? Elmondom.

Nekem teljesen mindegy volt, hogy Kossuth vagyunk, meg szerbek vannak, meg mindenféle Egységpárt, némákként, süketekként és vakokként aposztrofált különböző politikai pártok, illetve hogy van itt Belgrád, Fiume, gyűlések és az egész Dunai Konföderáció. Szó mi szó, nekem ez a körítés, ami a gerince akart lenni a történetírásnak -, tulajdonképpen érdektelen volt :D 

A könyvet azért szerettem, ami a "meséje" volt. Akik a szereplői voltak. Amik történtek ezekkel a szereplőkkel. Hogy vonaton utazunk fontos ügyirattal. Kémnővel ismerkedünk. Haditudósítóként kicsalunk a huncut miniszterbácsiból valamit. Dolgozószobákban főbe lőtt holttestet találunk. Gonosztevőként kártyalapokat hagytunk a helyszínen. Vonatot robbantunk, szivarhajón hajózunk a fellegek felett. Lepuffantunk, lebaltázunk, torkot vágunk. Agyalunk egy poros kávézóban egy kódon, sok csésze rossz kávé mellett. Csokonay cigarettát szívunk, pipát választunk a vitrines szekrényünkből. Mágneses térképen mozgatunk hadakat, vagy épp a kocsmaasztalon modellezünk ütközeteket érmékkel :) 

Magyarán szólva, ez egy kellemes, jó miliő volt, jó kis szereplőkkel, és nagy adag akcióval, izgalommal. Még előre nem látott fordulatokat is tartogatott számomra a végén. De már a közepétől kezdve felpörgött, és sajnáltam letenni. 

Én még emlékszem rá... :)

Az se riadjon vissza tőle, aki hozzám hasonlóan nem szereti a politikai-történelmi hátteret, aki meg szereti, annak talán még többet fog nyújtani. 

Ne gondoljon rá senki ifjúsági regényként, inkább alternatív történelmi kalandregénynek mondanám.

Ez amolyan Mission Impossible Kossuth Lajos unokájával a főszerepben mint Tom Cruise szakállal, de eszembe jutott bizonyos pillanataiban a Becstelen Brigantyk című film is (látjátok, én mondtam, hogy nem tudom a történelmet lineárisan kezelni... :D), vagy a Tolmács, Nicole Kidmannel, aki nekem Ana Pejnovic volt a fejemben :) 

A végjáték jó volt, és nyitva van a folytatásra is, ami úgy hallottam tervben is van. 

Alapvetően férfias írás, de legalább nincs benne szerelmi maszlag, csak néhány hirtelen csók, meg sejtés.

Kedvenc név: Reményik Teodóra

Kedvenc szereplő: Nemesházi Bence, Kossuth Csaba

Kedvenc jelenet: Nemesházi és a kávék :D, a Csokonay cigarettás fejezet. 

Legnagyobb csalódás: Reményik Teodóra cikke a könyv végén. Ha már úgy el voltak alélva a kisasszonyka írásaitól, legalább egy csipet vitriol és jobb stílus dukált volna neki.

Értékelés: 10/8,5 Tetszett ahogy a fejemben együtt rohangált a régi papírszázas Kossuth képével megegyező Kossuth Csaba Nicole Kidmannel aki szerb kémnő amúgy, és hogy Agatha Christie-s vonatfülke jelenetek, és franciás kávéházazások mellett Mission Impossible kötélhágcsón lengés is befigyelt! 

Nekem ennyi elég volt, hogy jól szórakozzak, én nem tudom hozzávenni a konföderációs körítést is, és az egységpárt is, meg a politikai alakulások is hidegen hagytak. 

Nem ülök tűkön a folytatás miatt, de jó volt, és szívesen olvasnám.

A könyvet köszönöm az Agave Kiadónak!

U.i.: Jelentkezzen még, aki nagyon értetlenül bambult a könyv hátlapjának belsején lévő rövid szövegekre, amik a két szerzőt hivatottak bemutatni. Hát én mire rájöttem a "poénra"... :D... 

U.i.2.: Még mindig nem tudom elképzelni, hogy lehet ketten írni egy könyvet, de nagyon szépen össze volt ez fésülve. :) Videós interjút itt találtok a szerzőkkel. 

U.i.3: Öreg hiba, hogy van egy naaagy spoiler A kőszívű ember fiaiból! :) - a kommentek érkezése miatt megjegyzem itt, hogy ezt az utóiratrészt én is viccnek szántam :)))

Ki nevel a végén?

Mindig szeretek Csernust olvasni. Kifejezetten érdekelt a nevelésről szóló könyve, amit még két éve (?) kaptam karácsonyra, és különösen kedves számomra, mert dedikálva van. :)

Nagyon érdekes a könyv felépítése, mert nem csak a doki "szólal meg" benne, hanem egy szülő, egy gyerek, egy szerkesztő és egy tanító is. A részek váltakoznak, változatos, és szinte párbeszédes lesz a dolog. Annak ellenére hogy ebben a szerkesztési módban meg lenne a lehetőség, hogy tulajdonképpen Csernus mindenki után valamit kijavítson, elvessen, ez nem így történik, és minden "szereplő" kibontakozik - még akkor is, ha a szóhasználaton, utómunkálaton látszik, hogy át lett picit írva, de ez persze szükséges stilisztikailag stb. - és egy több véleményből álló elgondolkodtató egyveleg jön létre a nevelés témájában. De persze ahogy az előadásai sem egy valamiről szólnak, a könyv is nagyon sokfelé elágazik. Itt is szó van függőségekről, drogproblémákról, párkapcsolati hibákról, érzelmi zsarolásról, önzésről. Sok-sok ismerős téma, és mégis, legnagyobb örömömre, ismét ott tartottam, hogy egyszerűen nem tud lerágott csont lenni, mert logikusan, átgondolt érvekkel mond el mindent, mindig új, és tökéletes példákat hoz, mindig ki tud hozni még egy bólintást, szomorú mosolyt, virtuális homlokra csapást, vagy akár egy nosztalgikus pillanatot is.

Nagyon okos embernek tartom Csernust, és nagyon sok mindenben egyetértek vele. Jó érzéssel tölt el, hogy sok mindenben hasonlóan gondolkodtam/gondolkodom én is a témában, persze már az előző vele kapcsolatos élményeim - a műsorai, a könyvei, a személyes találkozások, előadások - is sokat formáltak ebbe az irányba.

A könyvben részletesen szó esik a szülői mintákról, válásról, erőszakről, szexualitásról, baráti kapcsolatokról, drogkorszakról. Nagyon sok mindent próbál felölelni, de arányaiban jól osztja el, és semmiből sincs túl sok, a szálakat pedig ügyesen összefonja. Nocsak, már lassan mintha egy krimiről beszélnék. :)

Meglepő volt számomra, hogy a drogkorszakos fejezet, ami egy nagyobb részt ölel fel a könyvből, egyáltalán nem volt sem unalmas, sem taszító, mint ahogy arra szinte előre számítottam. Nagyon érdekes aspektusokat mutatott nekem, és érdekelt. Érdekelt, ahogy a szülő-szereplő leírta mennyire vak volt, még akkor is, amikor heroinos fecskendőt talált a fia fiókjában, még akkor is amikor olyan egyértelmű volt, hogy drogozik a fia. Tanulságos, ahogy leírta a saját történetét, de az összes többi példaként felhozott eset is az volt. Kifejezetten tetszett a szülői csoportok témája, nem is tudtam, hogy léteznek ilyenek Magyarországon is.

"Változtatni az adott dolgon, legyen az negatív vagy pozitív, csak akkor lehet, ha azt az ember először elfogadja."

konyves.blog.hu

Alapvetően nagyon örültem az egész kötet során a következetesség hangsúlyozásának, és annak, hogy milyen fontos, hogy hiteles legyen a szülő, hibáival, érzelmeinek kimutatásával együtt, szőröstül-bőrüstül legyen anya vagy apa, úgy, hogy következetesen terelgeti a borját, tartja magát ahhoz amit mond, nem fél kimondani a dolgokat, kimutatni az érzéseket, és észben tartja, hogy a gyerek mintát követ. Így vagy úgy, de mintát követ, és ha a szülő hazudik, következetlen, gátlásos, önző, gyáva, álszent viselkedést mutat, akkor utána ne csodálkozzon ha a gyerekből is egy hasonló ember válik. Edd meg amit...

"Minek sajnálni azt, aki mindent megtett azért, amiben van?"

A cím, a borítóterv egyébként telitalálat. Sok szó esik erről az egyre általánossá váló viselkedésről is, ahogy a gyerek szemberöhögi, szembeköpi a szülőt. A szülő is sáros benne, hogyne; vastagon. Ahogy én látom, a könyvtől függetlenül is, az a nagy büdös helyzet, hogy megy ki a divatból a gyereknevelés. De nagyon. A gyerekeket már nem nevelik, csak növesztik. Megnő, évente idősebb lesz egy évvel, és kész. Szinte mindent szabad. Ahol rá kéne szólni a gyerekre, és korlátok közé szorítani, a szülő csak dühöng, forgatja a szemét, és leginkább önmagát sajnálja az egész szituációban. Persze, kényelmesebb a szülőnek is, nem belátni a saját hibáit, nem küzdeni, nem fektetni bele energiát, hogy valami másként legyen... De később vajon mennyi marad a kényelemből?

Akinek nem inge... !

Értékelés: 10/10 Az hiszem, az eddigi legjobb Csernus, amit olvastam. Nagyon sok nevelési és nem-nevelési hibára világít rá a könyv,  következetesen és logikusan vezet le dolgokat, nagyon hasznos olvasmány. Rengeteg-rengeteg gondolatom van még a témákról, de egyszerűbb ha azt ajánlom, akit egy kicsit is megmozgattam a bejegyzéssel, olvassa el - akár van gyereke, akár nincs, nem számít, mert szülei csak vannak, rokonai csak vannak, ismerősei csak vannak, és nem utolsósorban, volt is gyerek egyszer :)

Főzős könyv

Schiffer Anna: Utálok főzni! ... de szeretek enni és enni adni

Líra könyvvásáron csaptam le erre a füzetecskére - nevezhetjük annak, mert spirálos a széle, és elég vékony, 80 oldalas mindössze - jó áron, 800 Ft-ért. Gondoltam a hülyének is megéri, hát még annak aki nem tud főzni. Hiszen ott az ígéret rajta, benne, hogy könnyen, gyorsan elkészíthető dolgok vannak benne, amik még finomak is, és kezdőknek is jó,  meg azoknak akik muszájból főznek, vagyis kész főnyeremény, megszeretteti a kajacsinálást talán még velem is. :) 

Először is: Ez nem szakácskönyv, ez amolyan ötlet-füzet, ami lehet hogy mindenkinek van otthon, de megkérek mindenkit, ne adassátok ki. :) 

Másodszor: Kezdőknek nem jó, mert a bonyolult dolgokat fogja és elintézi 3 mondatban, de a főtt kukorica elkészítéséről majd' egy oldalon keresztül ír. Vagyis helyenként főszakácsnak néz, de sokszor leginkább hülyének.

Harmadszor: ne olvassátok, ha hülyeségeken fel tudjátok húzni magatokat! :) Mert az van benne sok. Pl. leírja hogy mosogassunk el a főzés után, mert rászárad. Vagy hogy legyen otthon mindig liszt meg só, meg cukor stb. Vagy hogy lehet a cukrászdából süteményt venni és kész a desszert. Vagy hogy a palacsintába tehetünk kakaót, lekvárt, nutellát, túrót. Na ne már, nem ezért veszek szakácskönyvet - még ha ilyen más-jellegű szakácskönyvről is van szó. 

Túl sok még ezen kívül a mirelit cucc, idegesített, hogy a sima hűtőszekrényt jégszekrényként említi (én erről inkább a mélyhűtőre asszociálok), idegesített hogy a hagymát mindig "megfonnyasztja", és hogy ahogy fentebb is írtam, egy csomó mindent elintéz egy mondattal, ami szerintem nagyon nem egyértelmű. Vagy tényleg ilyen egyszerű lenne főzni? Mindent megizélgatunk olajon, hozzárittyentünk két tojás sárgáját, meg a fehérjét habbá, pittyputty ráöntjük az erre vagy arra, és kész, vaaagy fedő alatt tovább rotyogtatjuk és máris valami más lesz. Valahogy ilyen stílusban ment végig az egész. 

Én ha főzök valamit, akkor elég körülményesen és pontosan követem a leírt szabályokat. Oké, lehet hogy ha többedszer csinálom, kicsit merek ezt azt máshogy pamacsolni, volt már ilyen, de én szerintem ebből a könyvből a madártejen kívül semmi mást nem mernék főzni, mert nincs rendesen leírva mit csináljak, és ez a kezdők rémálma. 

A rajzok Sajdik Ferenc illusztrációi, nagyon tetszettek. 

Értékelés: 10/3 majd azért megpróbálok egy-két dolgot összerakni belőle, de gyanítom csak telefonos segítséggel fog menni. És még mindig nem értem hogy lesz a vízből leves. :)  

A legjobban az az információ tetszett, hogy a tojáshabok a madártejben a "madarak" :) Még sosem hallottam. 

Lányok, lányok

Rupáner-Gallé Margó: Lányok a kastélyból

Igyekszem én leküzdeni a feltörekvő, friss magyar írókkal szembeni ellenszenvemet, igyekszem, de néha pofon csapnak kicsit, és akkor rájövök, talán mégis intő jel volt, hogy a Románák mellett van ez a kötet az újságosnál. Na de ne csapjunk rögtön a közepébe. 

A Lányok a kastélyból a címével, és a - mit mondjak rá mást -, cuki rózsaszín borítójával megvett magának. Meg persze azzal, hogy az ékezetek és a Margot-nak vélt Margó francia írónő látszatát keltette. Már ment is a fejemben a sok Ahh, oui, egy renessaince kastély a Loire mentén, sok francia malackodással, mais oui, comme ca, ahogy írom. Aztán kiderült, hogy nem is parlais-vous lesz itt, de voulez-vous se sok! 

A kötetkét - ami a maga 150 oldalával megérdemli eme kicsinyítő képzőt -, eredetileg egy barátnőmnek vettem meg, de gondoltam elolvasom, mielőtt megkapja - tudjátok, jött a kínzóan óvatos, nehogy meghajlítsam, nehogy megtörjön a gerince, nehogy szamárfüles legyen, vagy felpenderedjen a vékony fólia a széleken érzés. :) A harmadánál eldöntöttem, hogy megtartom ezt a könyvet. Bezonyám! Meg azt is, hogy megveszem a következő kötetét is - merthogy folytatásos -, a Nászajándék Salzburgbólt. Kicsit elhamarkodott voltam úgy érzem, de már mindegy, mert a sarkak piszkosak lettek, kicsit megpöndörödtek, etcetera.

A történet főszereplője Arlene Harris, aki (neve ellenére magyar) hazatér Angliából a Márai-kastélyba gonosz mostohaapjához, és gonosz mostohanővéreihez, kiknek neve sorrendben Abelárd, Izadóra és Dália :) szinte senkinek nem volt normál magyar neve Patakiékat és Lukács doktort kivéve. 

Arlene vállalkozása megbukott, nagy adósságai vannak. Kölcsön szeretne kérni Abelárd bácsitól. A bácsi azonban hogyismondjamcsak, a végét járja, és végrendelete meglepő fordulatot tartogat a lányok számára. 

De nem is ez a lényeg ám, ugyan dehogy, hiszen akkor nem lenne rózsaszín, meg virágos a borító, mi több, nem lennének szívecskékben az oldalszámok - uramatyám, el se hiszem, hogy szívecskézett oldalszámú regényt olvastam el! ... :))) 

Mert itt van Leon, akinek neve inkább görög semmint magyar, de sebaj, már belerázódtunk a dologba, és aki kissé ütődött, és még inkább goromba és utálatos, de cuppanós puszikat nyom időről időre meglepő helyekre, még meglepőbb otthonossággal. 

Leon és Arlene gyerekkorukban barátok voltak, vagy talán több is volt közöttük, csak nem ismerték be önmaguknak sem? Vajon felnőttfejjel képesek-e beismerni? 

Namármost, teljesen őszinte leszek. A regényt kb a feléig imádtam. Úrrá lett rajtam a jajjdekiscukik érzés, meg a várakozás öröme, hogy három lánytestvérből, egy kicsit kitolós, huncut végrendeletből, meg egy szerelmi csiki-csukiból azért lehet rittyenteni egy jó kis kalamajkát, főleg egy kicsit kétbalkezes, mindig megbotlóhősnővel, aki rögtön egy pocsolyába esik orra, és a rendőrörsre kerül már az első oldalakon. Kár, hogy nem sikerült ezt így összehozni. A könyv második fele teljesen ellaposodott, a macska-egér játék a szerelmesek közt érthetetlen volt számomra, vagy hogy egyáltalán akkor mit is akarnak egymástól, a mondatok jöttek egymás után, de nem nagyon történt semmi, és nem is volt kibontva semmi mellékszál. A kastélyt felújították, pont. A biznisz virágzik, pont. Betti nevű lány színre lép, pont. Leon, jaj de gonosz vagy, mégis mit képzelsz magadról, tűnj innen, utána meg pucsítunk neki a teraszon, hogy betámadjon a nyakunkba a puszijaival, wáh. Az ilyen pasiktól feláll a szőr a hátamon. Becézés, ivászat, elköpködött bókok, aztán gorombáskodás, piszkálódás, hát Arlene helyében már rég nem érdekelt volna a dolog. Aztán jön a - rózsaszín borítóhoz igazított - happy end. 

Értékelés: 10/5,5 A felét megkapja a pontoknak, mert a feléig nagyon jó volt. Utána nekem nem tetszett, de lehet, hogy másnak fog, viszont szimpla szerelmi történetnél ne számítson többre senki, a jellemek kidolgozatlanok maradnak és a cselekmény sincs kellően kibontakoztatva, pedig jó ötletekre alapoz.  

Mindenesetre kiskamaszként azt hiszem nagyon szerettem volna. És ami meglepőbb, a helyzet az, hogy kíváncsi vagyok a következő kötetre, hogy hátha kibontakozik-e jobban a dolog.

U.i.: ezt azért még érdemes megnézni, ha ezzel a borítóval látjuk, ki se villan a Románák, Júliák, Tiffanyk rengetegéből. 

Dream nyereményjáték

Figyelem, szemfüles molyocskák! A Maxim Könyvkiadó könyveivel most wellness hétvégét lehet nyerni - jó-jó, nem annyira csábító, mint a könyvnyeremény, de azért na, minő páratlan alkalom egész napos medenceparti olvasós relaxálásra! :D

Hat darab kétéjszakás wellness hétvége kerül kisorsolásra két fő részére félpanzióval a Hotel Corvus Aquába, Gyopárosfürdőre.

A teendők: ha vásároltok a Dream válogatásból vagy a HiStory válogatásból legalább egy kötetet (Angyalsors, Angyalfény, Álmok bandája, Árnyalatnyi remény, Galambok őrizői, Gyönyörű sorscsapás - kemény- vagy puhatáblás kivitel, Kezünkben a jövőnk, Ragyogás vagy Vajon létezik szerelem első látásra?), a vásárlást igazoló blokk vagy számla sorszámával pedig regisztrálni kell a Dream válogatás Facebook oldalán a Wellness Nyereményjáték gombra kattintva, vagy az alábbi linken. 

Herta Müller és Murakami Haruki összejönnek egy bejegyzés erejéig

Őszintén mondom, én nem hittem, hogy A kurblimadár után találkozom valaha olyan könyvvel, ami nem csak hangulatában, de mindenféle agyament és metaforikus elemeiben is hasonlít rá. 

Azt a megállapítást tettem, hogy Herta Müller és Murakami Haruki ugyanazt szívják. 

Hogy ez várományossá teszi-e utóbbit is a Nobelre, nem tudom, de az biztos, hogy nálam előbbit is utóbbi sorsára juttatta.

A The Passport című iszonyú rövid könyvecskén próbálom magam átrágni már január óta. Legalább négyszer kezdtem újra, hátha több értelmet nyer, de nem sikerült neki. 

Metaforikus elemek, látomások, álmok, szürreális allegorikus vackok töltik ki az oldalakat. Ceausescu hatalma alatt vagyunk elvileg, Romániában valami német településen, ahonnan Windisch és családja emigrálni akarnak - vagy hazamigrálni vagy valami - és ehhez útlevelet próbálnak szerezni. (Hát, rögtön gondolom, hogy ez baromi érdekfeszítő mindenkinek...) Rengeteg liszteszsákot cipel az útlevélhez Windisch a megfelelő hatóságnak, a lánya pedig ügyesen szétteszi a lábát a többi megfelelő hatóságnak. Windisch minden harmadik-negyedik fejezetben lekurvázza a feleségét, néha belehány a saját levesébe, amit aztán jóízűen ellefetyel a macska (pfuujj), bámul mint borjú az újkapura, aztán megint liszteszsákot cipel, és különféle értelmetlen beszélgetéseket folytat pár emberrel. Aztán vannak még csaholó kutyák, csorgó nyál, madarak mindenféle fajtái, akik biztos mind jelentenek valami nagyon rosszat, és némi fülledt, de egészen olyan típusú erotika, amitől felhúzod, vagy inkább elhúzod az orrod. A bicikli mindig megugrik egy likban. Windisch számolja a napokat, hónapokat, éveket... Dühítő a stílus. Iszonyatosan egyszerű tőmondatok egymásutánja ami mégis olyan, hogy nem tudod összerakni néha, hogy mit akar. A mondatok sokszor semmi kontextust nem képeznek. Komolyan ez a magas irodalom? Mert akkor ez nekem nem kell. 

Egy jellemző részlet: 

quarterlyconversation.com

"Windisch turns around. The yellow helmet ducks into the drain. The man in the blue overalls leans a brush against the side of the shed. The garden gnome is wearing a green apron. The hydrangea shrub trembles. The snow-white dog stands silently by the fence. The snow-white dog follows Windisch with its eyes. 
Smoke billows out of the hut's tin pipe. The man in the blue overalls brushes up the mud around the shed. His eyes follow Windisch." 

Jaj.
Egyetlen jó mondat, amin röhögtem is: "Your understanding is tiny (...) it doesn't even stretch from your forehead down to your mouth."
:D

Értékelés: 10/2 Haruki és Herta mehet a levesbe.

Életünk korlátai - Csernus féle értelmezések

metropol.hu

Nehéz megírni ezt a bejegyzést, mert annyi gondolat kavarog bennem, de azt biztosan tudom, hogy írni szeretnék róla. Mindig nagy élmény Csernussal találkoznom - és értem ezt akár a könyveivel, a gondolatokkal való találkozásokra, és a személyes találkozásokra is, az előadásain.

Életünk korlátai- függőségek címmel a doki Gödöllőn tartott előadást tegnap, és szerencsére el tudtunk rá jutni, a Zemberrel együtt.

Boncolgatás volt persze. De kinek mikor mi a boncolgatás. Az hogy mit vált ki belőlünk nagyrészt azon áll, mi van bennünk. Mennyire más, ha az ember problémákkal, teherrel a vállán ül a sorok közt, és mennyivel másabb az, ha igen, elgondolkodik ugyan, de nagyrészt "rendben van". Ettől még vannak apró megvilágosodások, bólintás, elgondolkodás persze.

A legelső Csernus előadáson, amin részt vettem, rettegtem, hogy kihív. Izzadtam mint egy versenyló, de nem csak a "szereplőválogatás" pillanataiban, hanem végig. Szabályszerűen csorgott a veríték rajtam. Akkor, azután kezdtem el valamerre tendálni, egy olyan irányba, ahol lassan megszűntek bennem ezek a feszültségek. Akkor görcsöknek nevezte a dolgot Csernus. Nem, nem az izzadásra gondolok, dehogy. Annak okaira inkább. Lehet ezen nevetni, meg legyinteni, hogy mindig ugyanazok a szavak, de igenis, az hogy félelem, függés, a dolgok kimondása, a fájdalom elviselése, a hitelesség, az önbizalom, az érzések kimondása mind-mind olyan dolgok, amiket nem lehet elcsépelni, ha igazán belegondolunk. Sosem hangzik elcsépeltnek, átlagosnak, amit mond, pedig nagyon egyszerű szavakkal teszi. 

A második Csernus előadáson, amin részt vettem, már egészen más ember voltam. Én akartam lenni a szereplő. Valaki elhappolta a lehetőségem. Szét akartam magam szedetni, mit csinálsz velem most, hogy már boldog vagyok?! Lehet hogy butaság lett volna. Nem tudtam hogy fogok még lépni más szintekre is. 

Ma az előadáson nem akartam kinn lenni. De nem is féltem hogy kikerülök. Lett volna mondanivalóm, vagy nevezhetjük kérdésnek, kinek ne lenne, de résztvevőként is élveztem az egészet. Repült az idő, nem éreztem, hogy már több mint két órája ülünk ott.

Azt akartam írni először, hogy passzív résztvevőként, de ilyen nincs egy ilyen előadáson. Teljesen mindegy, az elején hány kézbe kerül a mikrofon, és hogy aztán csak egy ember kerül a színpadra - vagy kínpadra? -  mindenki aktívan vesz részt az előadáson. Szinte tapintani lehet, ahogy zsizsegnek a gondolatok mindenki agyából ki és körbe körbe. De mindenkinél olyan nagyon máshogy csapódhatnak le egyes mondatok, elindított gondolatmenetek. Ki mire, vagy épp kire asszociál belőle? Kinek mi fáj a legjobban belőle? Kit mi döbbent le önmagával, vagy másokkal kapcsolatban? Ilyen módon az előadás nem csak a szó szoros értelmében interaktív, hanem rendhagyó módon is. A Zember azt mondta utólag, hogy szabályosan csüggtem Csernus szavain. Mert mondott valamit, nem csak beszélt. Mert nem mond hülyeségeket. Mert akármennyit hallottam, olvastam tőle már, mindig gyújtogat néhány villanykörtét bennem, mindig máshol, mindig máshogy.

Pedig amikor megláttam az előadás címét, bevallom nem villanyozódtam fel, mivel a függőségeket állította a középpontba, és folytatódott is az alcím ezek felsorolásával: drog, alkohol, játék, társ tv... Az első pár igazából nem annyira áll közel az emberhez ha nincs drogos vagy alkoholista a környezetében. Nem tudunk  úgy kötni valamit a dologhoz, mint a többinél. De aztán jött a társ. A tv. Innen az internet. Facebook. Vásárlás. De akármi másból válhat még függőség. 

A doki már az elején rátapintott a lényegre. Ki a függő, mi jellemző rá? És bontogattuk, bontogattuk. A szerelmes ember nem függő-e? Nem olyan tulajdonságok jellemzik-e, mint a drogost, bizonyos tekintetben? Az ember nem függ-e a haláltól? Nem függ-e a félelmeitől? Bárkitől akit szeret? Máris nem a heroinista jelenik meg a szemünk előtt, hanem bárki, és ezzel mindenki. 

Nagyon jól jellemezte a hárításokat, a jellemző mondatkezdéseket, azt a fajta kommunikációt, amivel az ember annyira elárulja magát. Ezt imádom, és annyira szeretem máson is felfedezni, mit rejteget, miért tekergeti amit nem akar kimondani. 

muza.hu

A férfi akit kihívott, nagyon antipatikus volt nekem. Amit kiszedett belőle, meglepő volt, bár úgy gondolom, láttam már tőle ennél jobbat is, de mintha lett volna valamennyi visszafogottság benne, és minden bizonnyal lett volna ordítás, és a fájó pontok tovább piszkálása a doki részéről, ha valóban kettesben vannak egy pszichiáter-beteg szituációban.

Voltak szokott gondolatsorok, és ismerős mozzanatok, mégis más lett ez a helyzet is, mint amiket már láttam tőle. 

A pasit tesze-toszának tartottam. Olyan férfi, akivel biztosan sosem bonyolódnék semmilyen kapcsolatba. Sajnos az átlagot képviseli ebben, Csernus is igazi tipikus magyar palinak titulálta. Erőltetetten vicceskedő, feleslegesen feszengő, minden bizonnyal munkamániás, elvált, kissé túlsúlyos, erősnek hiszi magát, de igazából érzelmileg elég gyenge. Állandóan visszakérdezett, hadart, nem igazán mondott egy-két értelmes gondolatnál többet, vagy kerek mondatokat és rengeteget hárított - jó, amellett, hogy ez nehéz a színpadon, azért ha kérdeznek, válaszolsz, és nem a szépségkirálynők színvonalán... Állandóan azt mondta, hogy "Figyelek". A kérdésekre is néha ezt válaszolta, pedig egyértelmű volt, hogy neki kéne mondania valamit, nem Csernus fogja megmondani mindenre azonnal a tutit. Nem is lehet mindenre megmondani a tutit. Ez nem erről szól.

Sírt is, szét is szedték, lehullottak a burkai, rájött arra is, hogy "függ". Hogy fél. Hogy ezt-azt másként kéne. Persze a változtatás már rajta múlik. 

Az ember függő. Én függő vagyok. Ne általánosítsunk, fontos pont. Mondjuk ki magunkra a mondatokat. Ijesztőbb? Hátaztán. 

Függök azoktól, akiket szeretek. 

Függök az internettől - lehet ebben pozitív dolog is, mert szeretem amit csinálhatok rajta, és akikkel kapcsolatot tarthatok rajta keresztül. 

Függök a halálomtól.

Félek a halálomtól? Félek. Félhetek? Hogy ne félhetnék. De jobb nekem, ha tudom, hogy félek. Mi több, ha esetleg ki is mondom. 

Függök azoktól, akiket haláluk után nem engedtem el. Hogy el lehet-e engedni, szépen, békében? És hogy már ne is fájjon? Nem biztos. Aki meghalt nincs. Csontváz. Én vagyok. Akkor ki az akit sajnálok? - magamat. Ha nem is értünk mindenben egyet, jó ezeken elgondolkodni. És ha nem értünk mindennel egyet, amit hallunk az is csak azt jelenti, hogy nem csak bólogatunk, hanem gondolkodunk. 

Még két fontos dolog, nevezhetjük tanulságnak is: nem kell. Lehet. Az azonnal reagált, kipattanó "nem tudom" pedig mindig a nem akaromot vagy a nem meremet rejti. 

Jó volt együtt ülnünk ezen az előadáson, mert tulajdonképpen azt hiszem hasonlóan csapódott le bennünk. És találtunk egy olyan pillanatot is benne, ami hamisítatlanul a miénk volt. És pozitív volt, nagyon. :) 

A Lélekkalauz előadásokon belül még két jó téma és jó előadő várható ugyanitt: Vekerdy Tamás és Szendi Gábor. Gondolkodom rajta, hogy elmenjek-e ezekre is. Persze ők nem csábítanak annyira mint Csernus. 

Szeretem Csernust, és nagyon sokat köszönhetek neki.

Mats Strandberg – Sara B. Elfgren: A kör

Svéd irodalom? Akkor Harisnyás Pippi, Juharfalvi Emil, Peti, Ida és Picuri, na és persze Stieg Larsson Millenium trilógiája. Csupa pozitív emlékkép, és csupa jó olvasmány.

És mostantól ez a szerzőpáros, és az Engelsfors Trilógia is hozzátartozik a felsoroltakhoz – egy ízig-vérig sötét, gótikus, boszorkányos regény, amit titulálhatunk ifjúságinak, vagy illethetünk a divatos young adult bilétával, a lényeg az, hogy élvezni akárhány évesen élvezhetjük.

A Kör Engelsforsban, egy kitalált svéd kisvárosban játszódik, és diáklányok állnak a középpontjában, akik egy, az iskolában történt titokzatos halálesetig nem tudtak róla, hogy valami összeköti őket, és hogy mindannyian boszorkányok. Öngyilkosságnak álcázott gaztettek, füstszagú, furcsán ismerős rémálmok, a hold vonzása, egy kietlen tisztás az erdőben, láthatatlanná válás, és gondolatmágia…

A lányoknak akaratuk ellenére is együtt kell működniük egymással és össze kell fogni, hogy le tudják győzni a közelükben ólálkodó gonoszt. Akiről egyenlőre szinte semmit nem tudnak. Lassacskán ébrednek rá képességeikre, kezdik el tanulni irányítani azokat, és elsajátítanak más, nagyon fontos dolgokat is, ami már-már a felnőtté válás útja. A gonosszal vívott harcban még csak az első csata következik, az egész „háború” még messze nem ér véget a könyv végével.

Spoilerek nélkül, lássuk csak, hogy mi minden fogott meg ebben a könyvben. Az iskolában játszódó történeteket általában nagyon szeretem, örültem, hogy itt is ez az egyik központi terep. A szereplők egytől egyig jól felépített, egyedi személyiséggel rendelkező alakok, akik nem a szokványos tinifigurákat hozzák. Erősek, de néha mégis bizonytalanok. Kételkednek magukban, másokban, néha egymásban is. Olyan se gyerek, se felnőttek, akik feszegetik a saját határaikat. Van bőven olyasmi, amit nem biztos, hogy ilyen tizenévesek szerepébe bele kellett volna írni, de mit álszenteskedjünk, igenis van itt szex, drogok, rocknroll, alkohol. Van szerelem, de nincs terjengős epekedés.

Nem is tudom hirtelen kit kedveltem legjobban a szereplők közül. Valamilyen szinten mindegyikőjük közel állt hozzám, és szerettem mindenkinek az életéből kicsippenteni egy falatot, jók voltak a nézőpontváltások, épp elég „balladai homály” fedett néha egy-egy kisebb időugrást. Rebecka, Minoo, Vanessa, Linnéa, Anna-Karin és Ida hétköznapiak is, de egyben különlegesek. Szerettem megismerni a családi drámákat, a titkokat, a szerelmi afférokat a háttérben. Ezek mind egyedi fűszerezést adtak ennek a nem mindennapi könyvnek. Mert emiatt olyan élvezetes és gördülékeny az elbeszélés. Nagyon szereplőközpontú volt a mesélés végig. És igen, ez volt a fő: ez mesélés. Így kell történetet mondani. Várod a végkifejletet, és azt, hogy kiderüljenek a titkok, de ugyanakkor nagyon élvezed, amit közben megismersz.

Nagyon hosszú a könyv, majd’ 600 oldal, ugyanakkor mégsincs benne unalmas rész, unalmas oldal. Pereg, és leköt. Ebben nagy szerepe lehet a jó fordításnak is, eltalálták a megfelelően laza, kamaszos hangot, de mégis megőrizte minden "méltóságát" a szöveg. Nem hiányoztak a káromkodások sem, életszagúak voltak a párbeszédek szülők-gyerekek és diákok közt is. Szerettem benne a bizalmaskodó szavakat, és a néhol igazán jól sikerült magyarításokat is. Valahogy nem egy szokványos szókincsű könyv volt.

Szerettem a neveket is. Nem a megszokott nevek jöttek szembe, Minoo vagy Linnéa nevű lányzóval még biztos nem találkoztunk egy könyvben sem, Anna-Karin nevéről pedig Anna Kareninára asszociáltam mindig. :) 

Linnéa emlékeztetett kicsit a híres-hírhedt Lisbeth Salanderre, csak kicsiben.

Voltak néha ellenérzéseim ezzel vagy azzal a szereplővel kapcsolatban, de mégis mindegyiket szerettem (jó, lehet, hogy Ida kissé kilóg a sorból :)).

A hátborzongató részekben az volt a legjobb, hogy tulajdonképpen az egész atmoszférateremtés egy olyan környezetbe kalauzolt, ahol elhiheted, hogy megtörténtek ezek a dolgok. Jóféle horrorfilmek, pszichothrillerek filmes hangulatát idéző képek villantak a fejembe közben. Sötét volt minden, de mégsem folyamatosan nyomasztó.

Philip Pullman Az Úr sötét anyagai trilógiája óta szeretem az olyan felvetéseket, és történeteket, amikben párhuzamos világokat említenek. Ebben a könyvben is előkerült ez a téma, bár a kibontása csak a következő epizódokban várható.

Értékelés: 10/10 Szövevényes, gótikus boszorkánytörténet, ahol az elbeszélés igazi mesélés, és ahol remek karakterek viszik a hátukon az egész könyvet. Ja, és jó kis fagyos-svéd. :)

A Kör az Engelsfors Trilógia első kötete. A Geopen Kiadó gondozásában jelenik meg 2012. október 25-én! Hamarosan várható a két további kötet is, A tűz és A kulcs.

Köszönöm a Geopen Kiadónak az előolvasás lehetőségét!

Gigi ajánlója a könyvről.

A könyv magyar facebook oldala. 

Előrendelés 35% kedvezménnyel: ITT! 

Sally kalandjai

P.G. Wodehouse: The Adventures of Sally

Ritkán hagyok félbe könyvet, de ez a stílus, az eseménytelen történettel, unalmas szereplőkkel, és a maga túlontúl kifinomult britségével betette a kaput. Thanks awfully, van most jobb olvasnivalóm is!

Hangoskönyvként próbáltam elfogyasztani, különféle házimunkák közben, de még a házimunka is izgalmasabb volt nála, így hát letettem róla, hogy megismerjem. P.G. Wodehouse pedig állítólag vicces figura. 

Ez valahogy túlontúl régi is. Színdarabok, kalapok, estély, az nem is baj, csak, úgymond: poros. 

Kerestem róla valami leírást, hogy mi lesz ebből, de még abban sem sok minden sül ki az egészből, mintha elspoilerezni sem lehetne, annyira nincs benne semmi. 

A legidegtépőbb pedig a felolvasó, aki minden "h" betűt arisztokratikusan kimondott az olyan szavakban, mint a where, why, white stb. 

Nem tudok többet kisajtolni magamból, untam. A vicces jeleneteknél kellene figyelmeztető tábla, hogy észrevegyem, a könyv feléig nem találtam egyet se.

A könyv feléig az elért pontszám: 10/2